Eredetileg pap akart lenni, és a szószékről tanítani a népet. Hiszen édesapja is görögkatolikus papként dolgozott. Később azt mondogatta, hogy tulajdonképpen ő is pap lett, Thália papja. Persze származása egyáltalán nem volt jó ajánlólevél a felvételihez, de ő az édesapja foglalkozásához azt írta be, hogy pásztor. Gondosan kihagyta, hogy lelkipásztor. Így is csak harmadszorra vették fel. És persze, ferde szemmel néztek rá, klerikálisnak számított. Későbbi jobboldaliságának gyökerei valószínűleg innen eredeztethetők.
Berobbant a pályára. Legendák keringenek arról, hogy Miskolcon milyen Hitler volt. Brecht Állítsátok meg Arturo Uit!-jának címszereplője ugyanis félreérthetetlenül ez a világpusztító szörnyeteg. És Sztankay egészen fiatalon őt játszotta – a kritikák, elmesélések szerint dermesztő félelmetességgel. Megmutatta, hogy egy pitiáner fickó, aki persze egyáltalán nem képességek nélküli, miként válik látszat-naggyá, hogyan hatalmasodik el rajta a téboly. Tudott hirtelen hangulatokat váltani. Hősszínészhez illő zengzetes hangja volt, így nem okoztak neki gondot a jól felépített, mégis őrült, halálos fenyegetéssel teli lidérces szónoklatok.
Miskolc után a Nemzetibe vezetett az útja. Halmozta a nagy alakításokat. Ma már szintén legenda a felvételek által is őrzött Varsói melódia; ebben a kétszereplős játékban Törőcsik Mari volt a felejthetetlen partnere. Azért nagy szó ez a darab azokban az időkben, mert arról szól, hogy az egykori ifjú szerelmeseket kényszerűen szétválasztja a vasfüggöny, de amikor már lehet, újra és újra találkoznak, ismét fellángol a szerelem, ami egyébként, hiszen sok tekintetben megállapodott emberek, nem teljesedhet ki. A két színész eljátszotta azt az örök reménnyel teli reménytelenséget, ami a keleti blokk embereiben élt, és ezzel megfogalmazott egy korhangulatot, könnyeztetett és nevettetett, ettől vált alakításuk örök értékűvé. Fölöttébb összepasszoltak, jól álltak egymásnak.
Törőcsikkel játszott még mást is, ráadásul a Rómeó és Júliában voltak egymás partnerei, és sok tekintetben a nagy hatalmú rendező, Major Tamás áldozatai. Ez a produkció ugyanis, miközben egyáltalán nem volt rossz, sőt, tele volt feszülten izgalmas jelenetekkel, meglehetősen nagy bukás lett. Serdülő ifjúként én is félház előtt láttam. Major lehántotta a darabról a reneszánsz látványosságot és negédességet, szürke, dobozszerű tákolmányokból állt a puritán díszlet, és a két színész erősen túlkoros volt a szerephez. Ezt a közönség jelentős része nem fogadta el. Ők pedig hősiesen küzdöttek, szerintem szemléletesen érzékeltették és ehhez át is élték a végtelenül áradó szerelmet, és tragikus mélységgel megmutatták, hogy a környezet szinte mindig belegyalogol a magánéletünkbe, és ellehetetlenít bennünket a legboldogabb időszakainkban is.
Sztankay remek svádájú, sármos férfi volt, messze zengő, öblösen szép hanggal, bár kicsit alacsonyabb termettel, mint általában a hősszínészek. Egyre-másra játszotta a szerelmeseket. Miután átszerződött a Madáchba, már könnyed bulvárkomédiákban is. Szinte hozzátapadt partnerévé vált Schütz Ila, akivel több produkcióban is érzelmesen nevettettek. A Jövőre veled, ugyanitt című bohóságot ötszázszor is adták. Kedvesek voltak, évődtek, élcelődtek, ironikusak és önironikusak voltak, biztos szakmai tudással ontották a poénokat. Sokan értük rajongva, többször is megnézték a produkciót. Közben Sztankay játszott Sütő András darabokban, ahol aztán igazán megmutathatta hősszínész voltát, és ráadásul ezek a hatalom eldurvult természetrajzáról szóló, vaslogikával felépített művek akkoriban komoly politikai tettnek is számítottak. Erőteljesen áthallásosak voltak. Áttételesen ugyan, de megkérdőjelezték a rendszer alapjait, ami Sztankay mentalitásától egyáltalán nem állt távol. Leghosszabb időt itt, a Madách Színházban töltött, népszerűsége teljében.
A váltig ismételt Bors című sorozat valószínűtlenül közkedveltté tette. Bors Máté, a mozdonyvezetőből lett partizán megedződik a vészterhes időkben, s a cudar körülmények között mindig eszébe ötlik, hogy mit is kellene tenni. Antal Imre partnereként sokat bolondozva, lúdbőröztető pillanatokban is „kiizzadták” magukból a megoldást, újra és újra kikeveredtek a jókora pácból. Érzékletessé tették, hogy kiélezett szituációkban, amikor ez elkerülhetetlen, olyanoknak is vállalniuk kell a nagyon gyakorlatias cselekvést, akik nem feltétlenül erre termettek.
A Madách után a József Attila Színházba került, ahol hamar rájött, hogy a teátrum profilja miatt nem juthat olyan fajsúlyos feladatokhoz, mint korábban. Ez azért újra és újra zavarta, bár persze temérdek mindenben volt egészen remek. Egyik utolsó szerepében, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékának darabírójaként, Gálként Bodrogi Gyula volt a partnere. A két öreg rafinált színházi róka egymásra talált, és pazar tűzijátékot rendeztek, különösebben azzal sem törődve, hogy többeket lejátszottak a színpadról. Élvezetes, elmés, parádés szócsatákba keveredtek. Szerepük szerint is egymást kellett hergelniük, heccelniük, na ebből aztán lett olyan ne mulass, hogy a publikumnak igencsak fognia kellett a szék karfáját, ha nem akarta, hogy az ülőalkalmatosság alá kerüljön a fékezhetetlen nevetés közepette. Mindehhez képesek voltak talpig elegánsak lenni, feszült rajtuk a frakk, furfangos elmeéllel formálták rafináltan fineszes mondataikat.
Amikor átvette a Nemzet Színésze elismerést, Sztankay tulajdonképpen már nem volt a hivatásával boldog. Játszott volna fajsúlyosabb darabokban. Amúgy is fogyóban voltak a feladatai, tán az ereje és a kedve is. Lányával, Sztankay Orsolyával még megható, mindkettejüket inspiráló fellépése volt a Karinthy Színházban, örömmel komédiáztak együtt a Dollárpapában. A fiával, Sztankay Ádámmal, aki a 168 Óra munkatársa volt, más nézeteket vallva, rendszeresen vitatkoztak, de ez állítólag nem zavarta kapcsolatukat.
Az idős Sztankay végleg kivonult a szakmából, interjút sem adott, begubózott, elmagányosodott. Kiment alóla a színpad, tán egy kicsit a világ is, ami kezdett egyre távolodni tőle, mert már próbálta kizárni a látóköréből. De színészetével, gyakran morgolódó, zsörtölődő természetével, kesernyés humorával, paposan szónokló, okítani, tanítani akaró beszédmódjával, jellegzetes hangjával, kifejező mimikájával, szenvedélyes gesztusaival sokakban igencsak mély emlékeket hagyott.
