Januárban nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeum Attila című időszaki kiállítása, amely ritka következetességgel mond le a „nagy történelmi elbeszélés” illúziójáról. A tárlat nem egy korszakot akar lezárni, hanem egy folyamatot végigkövetni: azt, miként születik meg, alakul át és él tovább egy történelmi alak legendája különböző kultúrák és ideológiák képzeletében. A vállalkozás mérete önmagában is figyelemre méltó: tizenhárom ország, hatvannégy múzeum, mintegy négyszáz műtárgya sorakozik a tárlat hat kiállítótermében. Ám a kiállítás nem a mennyiség, és nem is a „világklasszis tárgyegyüttes”, hanem a kurátori szemlélet miatt válik emlékezetessé.
A hun királyt nem egy lezárt korszak uralkodójaként, hanem a mítoszteremtés folyamatának példájaként vizsgálja: Attila születésétől egészen napjainkig, különböző kultúrák, birodalmak és ideológiák projekciói mentén rekonstruálva a legendává vált alak ezer arcát. A Régészeti Tár főosztályvezetője és a kiállítás egyik kurátora, Szenthe Gergely régész szerint európai viszonylatban is ritkaság, hogy egy tárlat nem áll meg egy korszak bemutatásánál, hanem következetesen végigviszi, miként él tovább egy történet, hogyan módosul, hogyan dolgozza át újra és újra a különböző korok képzelete.
A kiállítás szerkezete ennek megfelelően kettős, pontosabban keretes, egy „nulladik” blokkal. A látogató először egy jurtaszerű körterembe lép, ahol egy rövid – mondhatni, vagány – animáció hangolja elő a későbbi értelmezéstörténeti narratívát. Az Attila korabeli torokéneket és akciójeleneteket idéző bevezető után az első, fehér falú terembe érkezünk. Itt a régészeti alap anyagi morzsáival és a hunok írott hagyományával ismerkedhetünk meg: azzal az aprócska, konkrét maggal, amelyből később – egy teátrális fénykapun keresztül – kibomlik a mitológia színes világa.
Az átmenet látványos esztétikája egyben kritikai gesztus is. A fénykapu dimenzióhatárként jelöli ki a „valóság” és a „spekuláció” közti töréspontot, és rávilágít arra, hogy a történelem nagyrészt kultúrtermék. Ennek tudatosítása mentén válik igazán izgalmassá a tárlat: a történetekben nemcsak Attilát, hanem az ő alakját újra és újra felhasználó közösségeket is értelmezhetjük – beleértve saját jelenkori nézőpontunkat.
Szenthe Gergely arra is felhívja a figyelmet, hogy Attila esetében kivételes helyzet áll elő. A kultuszalak személye viszonylag jól beilleszthető a késő római világ politikai és társadalmi összefüggéseibe, részben annak az egyedülálló forrásnak köszönhetően, amelyet Priszkosz rétor beszámolója jelent. A bizánci történetíró-diplomata személyesen járt Attila udvarában, és olyan részletességgel rögzítette tapasztalatait, amely ma is kivételesnek számít: feljegyzései gyakorlatilag kémjelentésként is olvashatók. A leírás olyan nüanszokra figyel – az előkelők viseletétől a tárgyhasználat finom különbségeiig –, amelyek a régészeti anyagban is visszaköszönnek. Ez a forrás biztosítja azt a stabil pontot, ahonnan a kiállítás tovább tud lépni Attila jelentéstörténete felé.
A fénykapun áthaladva – Szenthe Gergely szavaival élve – a látogató kilép a „kronoszból”, és egy olyan narratív térbe érkezik, ahol az események a mitikus életút csomópontjai mentén szerveződnek, és az idő mintegy megszűnik óra szerint haladni. Ez a tapasztalat a gyakorlatban is igazolódik, ha valaki naivan megpróbálja kimerítően befogadni ezt az elképesztően gazdag anyagot: a tárgyak, monumentális festmények és kötelező szövegek mellett interaktív elemek, zenék és filmek is folyamatosan lekötik a figyelmet.
A legenda első nagy tétele az isteni kiválasztás. Attila esetében ez a hadisten kardjának története, amelyben Szenthe Gergely szerint maga a hun király is hitt.
A mágikus gondolkodás és a politikai racionalitás itt nem egymás ellentétévé, hanem egymást erősítő legitimációs eszközzé válik.
A vörös falak közé rendezett következő csomópontban Attila már „Isten ostoraként” jelenik meg, a keresztény értelmezés démonizáló nyelvén. Az uralkodó egyszerre válik pusztító erővé és az isteni akarat végrehajtójává. E kettősség haszna azokban a történetekben érhető tetten, amelyek a támadásától megmenekülő városokról és a bomlasztó erővel szembeszegülő püspökökről szólnak – szörnyű kontrasztként integrálva a hun király alakját a keresztény narratívába.
Az arany terem, Attila lakomája a hatalom apoteózisának tere. Itt válik plasztikusan láthatóvá – Szenthe megfogalmazásával – a hun birodalom „inkubátor” jellege. Priszkosz leírásából tudjuk, hogy egyetlen rituális rendbe szerveződve, mind a római világ követei, mind a hun előkelők Attila asztalánál étkeztek. Olyan alakok, akik a késő római világ felbomlásának idején formálódó új elitcsoportokat határozzák majd meg, és akik később a kiváltságos körök kohézióját megteremtő ideológiai eszközökkel is élnek.
A hősi pálya lezárásaként, a kék szobában Attila már halálos ágyán jelenik meg. Az eseménynek több, egymással versengő elbeszélése maradt fenn – bár korántsem annyi, mint ahány sírhellyel büszkélkedhet a legendás uralkodó. Egy nagyméretű térképen mintegy hatvan szenzációéhes helymegjelölés jelzi Attila feltételezett nyugvóhelyét, amelyek egyike sem szolgál sajnos a hun–magyar kapcsolatot legitimáló biológiai bizonyítékokkal.
Nincs kontinuitás, az éveken át tartó kutatás eredménye szerint a honfoglaló magyaroknak genetikailag semmi közük nem volt a hunokhoz és az avarokhozA zöld folyosón kifelé haladva végigkövethetjük, miként fodrozódik tovább a hős recepciója, és hogyan válunk „mindannyian Attila unokáivá”. Kortárs európai és különösen magyar reprezentációk sorjáznak a Nibelung-énektől a Demokrata hetilap borítójáig. A nemzetépítő mitikus világok gazdagsága, valamint a vizuális és hanghatások többnyire magukkal sodorják a befogadót, miközben nagyfokú bizalmat szavaznak az értelmezői éberségnek és tájékozódási képességnek – ami egyszerre lehet felszabadító és túlságosan engedékeny.
A tárlat végén, egy újabb fehér teremben visszakerülünk a jelenbe. Gábor Emese koponyarekonstrukciói – amelyek ugyanúgy az adat és az intuíció vegyes produktumai – végül a látogatónak szegezik a kérdést: milyen Attila-képet állítanánk össze mi magunk?
Infó: Attila. Vezető kurátor: Varga Benedek történész, a múzeum korábbi főigazgatója. Kurátorok: Szenthe Gergely régész, Sóti Lajos történész, Szerdahelyi Orsolya művészettörténész. Magyar Nemzeti Múzeum, 2026. július 12-ig
