Mensáros László legendássá vált XX. század című estjét 1965. november 20-án mutatta be az Egyetemi Színpadon. Azt követően szerte az országban, sőt még a határon túl is, hozzávetőleg 1500-szor játszotta. Gondoljanak bele, a Kádár-rendszerben, egy polgári szellemiségű irodalmi összeállítás ekkora sikert megélhetett. Kellett hozzá persze Mensáros, aki sok szempontból kilógott a rendszerből, eleganciája, tartása, sugárzó intellektusa valóban kiviláglott az akkori időkből. A színész akkorra már többször is megjárta a börtönt, többször újra kellett kezdenie a pályáját, sebeit, csalódásait, ugyanakkor a reményeit is, belesűrítette az estjébe, amely a hatvanas évek közepén is egyfajta tanulságos látleletként szolgált, arról, milyenek is vagyunk mi emberek.
Az Örkény Színházban a száz éves Mensárosra emlékezve először ebből az estből olvasott fel Jordán Tamás, Bálint András, Für Anikó, Gálffi László és Mácsai Pál. A felolvasókban az a közös, hogy valamennyien dolgoztak együtt az évfordulós művésszel.
Bálint András Mensáros Lászlóval először 1965-ben az Irodalmi Színpadon szerepelt együtt Fehér Klára Furcsa éjszaka című egyfelvonásosában. Később többször játszottak együtt, nagy közös sikereik is voltak. Bálint András az emlékező est, Gajdó Tamás színháztörténész által vezetett második részében elmesélte, hogy Mensárost mentorának, barátjának tekinthette. Sok időt töltöttek együtt, mondta is neki, hogy Papi (a családtagok és a hozzá közel álló kollégák így nevezték) te próféta vagy. Ezen aztán Mensáros jól megsértődött. Nagyon tudott lelkesedni, sőt rajongani, de haragudni is. Erről Gálffi László is beszélt, aki színpadon nem szerepelt együtt Mensárossal, de a televízióban igen, és ő vehette át 1994-ben az első Mensáros László-díjat. Gálffi szerint Laci bácsi (ő így hívta) nem szerette az előadói stílusát, a Rimbaud-estjét például súlyos kritikával illette, aztán később egy másik szereplésénél felkiáltott: „ez már jó volt”.
Jordán Tamás, aki 1976 nyarán a Gyulai Várszínházban játszott együtt Mensáros Lászlóval, arról beszélt, hogy ő nem gondolta, hogy kollégája sértett lett volna, vagy mellőzöttnek érezte volna magát, hiszen a Madách Színházban ünnepelt művésznek számított és filmen, televízióban is több lehetőséget kapott. Jordán szerint vevő volt a humorra, a pajkosságra, az összekacsintásra. Mácsai Pál, aki 1992-ben Shakespeare Téli regéjét rendezte a Madách Színházban, melyben Mensáros, „Az idő mint kórust” alakította, elmondta óriási megtiszteltetés volt, hogy a már idős színész elvállalta ezt a szerepet. Próbálni nem szeretett, volt amikor felháborodott, de a felháborodásaiból is képes volt kikacsintani, a színpadi jelenléte viszont mindig megkérdőjelezhetetlen volt. Für Anikó is játszott abban az előadásban. Mint mesélte, mindig figyelte Mensárost, a gesztusait, a hallgatását, a csöndjeit. Azt a titkot, hogy miért képes a színpadon ennyire erőteljes lenni.
A beszélgetésbe bekapcsolódott Szakonyi Károly író és Mensáros Péter, a színész fia is. Szakonyi 1968-ban került kapcsolatba Mensáros Lászlóval. Ekkor mutatták be Lengyel György rendezésében az Ördöghegy című drámáját a Madách Kamaraszínházban, vagyis a mai Örkényben. Később jóban lettek, és gyakran ették együtt Gyurkovics Tibor feleségének szinte utánozhatatlan sajtlevesét.
Mensáros Péter a Kolos István által rendezett nagyon tanulságos emlékező esten közel hozta hozzánk az édesapját. A hitét, a tréfáit, a kitöréseit. Mensáros a Mestersége színész című műsorban 1983-ban barátjának Görgey Gábornak azt mondta: „ Ez a dolgunk, hogy érzékenyek legyünk. Ebből élünk, a féltékenységeinkből, a lobbanékony idegrendszerünkből.” De ahogy elhangzott, Mensárosnak megvolt az a képessége, hogy mindezek mögül kikacsintson. A közönsége nagy örömére.
„Tíz év múlva ne ez a dal legyen”
A nyolcvan éves Bereményi Géza a nyolcadik sor szélén ült vasárnap este az Örkény Színházban. Az őt köszöntő est előtt néhány perccel kicsit kényszeredetten mosolygott, érezhetően szorongott, miközben nyilván boldog is volt, hogy mégis csak miatta gyűltünk össze. Felidézte ez a pillanat egy most már évtizedekkel ezelőtti élményemet. A Művészetek Völgyében épp vége lett Cseh Tamás estjének, aki Bereményi Géza dalszövegeit énekelte.
Az író öltönyben oldalt végigállta az estet, nem ült le, a vége felé egyre feszültebb lett. Szorongása megjelent az arcán, miközben látszólag mosolygott. Aztán Cseh Tamás felhívta a színpadra, megfogták egymás kezét és meghajoltak. Akkor megértettem valamit az ő alkotói párosukból, együttműködésükből. Az apró rezdülésekből, súrlódásokból létrejövő furcsa, mégis természetesen, ösztönösen működő szimbiózist. Az Örkényben Bereményi születésnapja alkalmából az író verseiből, illetve a szövegeiből készült dalaiból kaphattunk válogatást a teátrum színészeitől. Hrutka Róbert kísérte őket zenésztársaival élőben. Az Örkény Színház színészei - Bíró Kriszta, Ficza István, Für Anikó, Hajduk Károly, Hámori Gabriella, Józsa Bettina, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Patkós Márton, Polgár Csaba, Takács Nóra Dia, Tenki Réka és Szandtner Anna - többször bizonyították már hogy szeretnek és tudnak énekelni. Ezt most is megtették. Voltak dalok, amelyek versként hangzottak el. Mácsai Pál például a Kelet-Európa című szöveget olvasta fel. Álljon itt az egyik strófája: „ Most te jössz, Kelet-Európa, mindennek tudója/ Bakancsban ugrálod hős tojástáncodat/ Valaha-Európa, csak volt Európa/ adtál te ezér’ már vért, s szégyent sokat./ Járd Kelet-Európa, tánc van, Kelet-Európa. Táncolj, mert éppen most szabad.”
Bereményi a végén megint felment a színpadra. Szorongva, mosolyogva beállt az ünnepi tapsrendbe. Megfogta a színészek kezét. A közönség pedig felállt és úgy ünnepelte hosszasan a kortárs irodalom újra és újra elfogódni képes születésnaposát.
Infó: Mensáros XX. százada. Rendező: Kolos István. 2026. január 24. Születtem Magyarországon - Bereményi 80 2026. január 25. Örkény Színház
