A Trump-adminisztrációnak a venezuelai hatalomváltásra irányuló törekvése nem értelmezhető a James Monroe amerikai elnök által 1823-ban megfogalmazott külpolitikai irányelv ismerete nélkül. Az úgynevezett Monroe-elv lényegét később az alábbi módon foglalták össze: „Amerika az amerikaiaké”.
A szóban forgó doktrínát a latin-amerikai spanyol gyarmatok Simón Bolívar által vezetett szabadságharca ihlette, célja pedig eredetileg az volt, hogy a napóleoni háborúkat követően Európában létrejött Szent Szövetséget eltántorítsa a függetlenségükért küzdők elleni esetleges intervenciótól.
Az amerikai kontinensen történő európai terjeszkedést elutasító Monroe-elvet érvényesítette Washington akkor is, amikor határozott nyomására a Mexikót gyarmatosítani kívánó Franciaország felhagyott ebbéli törekvéseivel. (E mexikói kaland áldozatává vált többek között a francia bábállam vezetőjének megtett Habsburg Miksa, Ferenc József testvéröccse is.) És bár az 1982-es Falkland-szigeteki háborúban az Egyesült Államok nem állt ki tevőlegesen Argentína mellett, a kulisszák mögött az amerikai diplomácia megpróbálta lebeszélni Margaret Thatchert a katonai beavatkozásról – sikertelenül.
A Monroe-elvnek létezik persze olyan olvasata is, miszerint a mindenkori washingtoni kormányzat a maga kizárólagos gazdasági és politikai érdekszférájának tekinti az egész amerikai kontinenst. Az USA egymást követő államfői gyakran értelmezték így az ominózus külpolitikai irányelvet. Kuba félgyarmati sorba süllyesztése a múlt század fordulóján, a baloldali kormány ellen küzdő vérszomjas kontrák nemzetközi jogba ütköző módon történő támogatása Nicaraguában, vagy Ronald Reagan mondvacsinált ürügyekkel megindokolt grenadai beavatkozása éppen úgy ebbe a sorba illeszkedik, mint a térséget destabilizáló Manuel Noriega panamai diktátor 1989-es eltávolítása a két világtengert összekötő vízi átjárója miatt stratégiai fontosságú közép-amerikai állam éléről.
Talán az utolsónak említett panamai invázió adta az ötletet Donald Trumpnak arra, hogy a most megbuktatni kívánt venezuelai elnököt kábítószer-kereskedelem gyanújába keverje – merthogy Noriega annak idején bizonyítottan kapcsolatban állt a drogkartellekkel. Az sem véletlen, hogy a Fehér Ház jelenlegi lakója jó előre terrorszervezetnek minősíttette Nicolas Maduro kormányzatát: így a mostanság egyre inkább rakoncátlankodó képviselőkkel teletömött washingtoni Kongresszust megkerülve, formális hadüzenet nélkül támadhatja meg az Egyesült Államok lehengerlő fölényben lévő hadereje Venezuelát.
Trump adminisztrációja persze nem kommunikálhatja azt nyíltan a nemzetközi közösség felé, hogy a Monroe-elv értelmében kizárólagos jogot formál a venezuelai kőolajra. Mégis komikus lenne, ha az amerikai jogállamot rohamléptekkel leépítő autokratikus államfő egyfajta demokráciaexport ürügyével érné el a kívánt hatalomváltást Caracasban.
