A báró nyomában

A filmet úgy kezdi: Én az emberre voltam kíváncsi az író mögött, ő pedig mindenre azt mondta, hogy nem lehet. Így indult ez a film. A premier 2018-ban volt, változna most bármi, ha most készülne?

Breier Ádám (rendező): Nem szoktam magamat nagyon ostorozni utólag, hogy miként csinálhattunk volna dolgokat másképp. Volt egy elképzelésünk és aztán persze volt, amin változtatnunk kellett. Például azok a részek, amelyek az úgymond költői részek a filmben, az átvezető, összekötő jelenetek lehettek volna még grandiózusabbak akár. Az eredeti terveink eleve nagyobbak voltak, hogy nemcsak Gyulára megyünk, hanem azért mivel ő egy nagy utazó, szerettük volna ezt jobban megmutatni, valamiféle “Krasznahorkai a világ körül” típusú naiv gondolataink is voltak az elején. De jó volt ez így, a végére azért csak kiderült szerintem, milyen ember ő. Sokan mondták utólag, akik maguk is azért jól ismerik, hogy látszik a filmben, milyen. Most is megkérdezték tőlem pár perccel ezelőtt, hogyan írnám le a jellemét, de hát ezek után is nehéz megfogalmazni, hiszen természetesen bonyolultabb figura annál, mint amit az egy órás film mutat. De ez is ő, mondjuk úgy. Vele beszélgetni is ilyen: mindenkivel szóba áll, közben meg az az érzésed, mégis keveset tudtál meg róla mindeközben. Szereti kontrollálni ezt, mit mutat meg magából, amit teljesen meg lehet érteni.

Hogyan alakította ez a helyzet a filmes nyelvet?

Vízkelety Márton (operatőr): Amire utalt Ádám is, valójában arról van szó: Krasznahorkai nagyon tud jelen lenni, de közben ugyanakkor nagyon tudatosan kontrollálja, hogy ő magáról mit mond, mennyire ismered meg. Inkább az volt a benyomásom, hogy ebből az egészből egy elképesztően izgalmas játékot csinál. Az egészben van valami iszonyatosan sziporkázóan humoros is egy kicsit. Ebbe a játékba be lehet kapcsolódni vele, ami nagy élmény. A napokban, mikor néztem a beszédét, amelyet vasárnap mondott el Stockholmban, úgy éreztem, ugyanezt a játékot csinálja mindenkivel a világon, aki ezt a beszédet olvasta vagy hallgatta. A báró hazatér mint film, mint műfaj pedig bekapcsolódott ebbe az egészbe. Ehhez arra is szükség volt, hogy a dokumentumfilmes műfajt egy kicsit tágítsuk, más, olyan filmes eszközökkel, amelyet például a játékfilmek is használnak – például, mikor leszáll a vonatról, megérkezik Gyulára a filmben. Azokkal az irodalmi eszközökkel, amelyekkel Krasznahorkai űzi ezt a játékot, ugyanezt a játékot a film is képes így űzni a saját maga filmnyelvi eszközeivel.

A film azért is fontos alkotás, mert az íróra nem jellemző túlságosan, hogy interjút adna. Mivel lehetett meggyőzni?

Breier Ádám: Hát az idő általában mindig meggyőz minden dokumentumfilm szereplőt – ezek már itt vannak, ezeket nem lehet lelőni. Lehetett egy év mire egyáltalán szóba jött, hogy akkor esetleg mégis le lehetne menni Gyulára. Összesen körülbelül két év volt az elkészítés.

Elhangzik a filmben, személyes dolog az író számára az írás. Krasznahorkai kapcsán sokan azt kérdezik, a műve hogyan hat az emberekre. Mint alkotók, önökre hogyan hatott viszont egy ilyen alkotóval dolgozni?

Breier Ádám: Kétségkívül inspiráló mindig olyan alkotók közelében lenni, akik ennyire a nap 24 órájában a saját világukban élnek és lelőhetetlenek a munkában. Számomra ő ilyen értelemben egy mágus, de nem az volt Gyulán a célunk, hogy megnézzük, hol van a varázsló mögött a trükk. Ettől fantasztikus ugyanis, hogy ő elhiszi, ebben folyamatosan benne van és szeretne becsábítani ebbe a játéktérbe mindenkit, hogy ebben a térben beszélgessünk. Nekünk is az volt a célunk, hogy úgy csinálunk, mintha játszanánk, mintha majd mi ezt jól lebuktatnánk, de valójában az a lényeg, hogy mi is ugyanebben a játéktérbe hozzuk be a nézőket, az ő világába és ehhez kellett azért az a fikciós keret, hogy ne csak az legyen, hogy ül és beszél a kamerába. Bár hozzáteszem, ő egy olyan ember, hogy az is varázslatos. Mikor először beszélgettünk vele a filmről, kérdezte is, mit szeretnénk, hova szeretnénk menni? Mert hogy megcsinálja ő a varázslatot, nem kell annyi minden. Mi meg győzködtük, hogy jó, de akkor hadd próbáljunk hozzátenni mi is egy kicsit.

Az előbb kérdezte, hogy változtatnánk-e bármit a hét évvel ezelőtthöz képest – hát persze, de már akkor is így éreztük. Ez ilyen, az ember mindig szeretne még többet hozzátenni, amit még engednek a szűkös anyagi keretek. Sokszor nincs róla szó, de az író azért csak filmes is. Nem véletlen, hogy ezek a filmek ekkorát mentek és kultikusak lettek (Sátántangó, A torinói ló, Werckmeister harmóniák, Kárhozat – a szerk.), nemcsak Tarr Bélának köszönhető. Ez az ő univerzuma, amelynek lett egy filmes formanyelve. A Karinthy novella jut eszembe, Az egy és a semmi, amelyben írja: tévednek a matematikusok, nem ugyanannyi a távolság nulla és egy és egy és kettő között. Ezeknek a filmeknek Krasznahorkai a nulla és az egyje egyszerre.