A 2025-ös közéleti viharok közepette is feltűnő, hogy az idén milyen sűrűn sorjáznak a centenáriumi megemlékezések, milyen sok kiváló személyiséget idézünk fel születésük 100. évfordulóján. Van köztük, aki fiatalon elhunyt, és van, aki jóval 90 fölött, de amit elértek, az túlélte őket. Mi a közös pályájukban? Mivel 1925-ben születtek, felnőtté válásuk első próbatétele Magyarország keresztény-nemzeti kurzusának összeomlása volt. Húszévesen egy vérben és szégyenben rájuk omló világ túlélőiként indultak. Épp abban az életkorban nyílt meg előttük a pálya, amikor a fiatal felnőttek készek a világot megforgatni – többen rá is találtak a népi kollégiumokra, amelyek életre szóló élményt adtak egy egész nemzedéknek.
Az 1925-ben született Vitányi Iván így írt a népi kollégiumokról: „Hierarchikus, de egyben demokratikus szervezet volt ez, a gyűlések rendszerén épülő demokrácia valóságos modellje. (…) Ez a rendszer azért tudott jól fungálni, mert nagyon megfelelt a körülményeknek (a fiatalok tízezrei akartak továbbtanulni, de nem volt más lehetőségük, s ez a frissen feltörekvő emberanyag nagyon fogékony volt a közösségre), s ugyanakkor volt valami megragadó szépsége és ethosza. Gondoljuk csak el: a NÉKOSZ mint tömegmozgalom mindössze két évig működött. S ezalatt fogott meg tízezer fiatalembert, s a hatás mindmáig letörölhetetlen. Melyik iskolatípus tudja ezt ma utánacsinálni?”
Az 1925-ben született tehetségeknek gyorsan kellett azonban tanulniuk: húszas éveik elején hamarosan szembesíteni kényszerültek vágyaikat a valósággal.
Az ötvenes években be kellett bizonyítaniuk, hogy talpon maradnak szélsőséges terhelés alatt is. A legtermékenyebb évtizedeik aztán a hatvanas évek enyhülése után jöttek el. Állandóan feszegették a határokat, keresték az új utakat, és rengeteget tettek azért, hogy Magyarország a szűkös történelmi keretek között is szellemileg pezsgő, kulturális szempontból izgalmas, élhető hely legyen. Sokan táplálkozhatunk ma is az ő gazdag örökségükből.
Százévesek lennének. Nagy felforgatók, értékőrzők, és a nekik védőernyőt biztosító bátor emberek:
Liska Tibor, Kemény István, Vitányi Iván, Pulai Miklós. A magyar film aranykorának alapemberei: Kovács András, Makk Károly. Nagy színészek: Darvas Iván, Kállai Ferenc. És nem utolsósorban a besorolhatatlan, zseniális újságíró-szerkesztő és irodalmi fenegyerek: Kardos G. György.
Lenyűgöz az 1925-ös zsenik névsora, hozzám mégis Liska Tibor áll személyesen a legközelebb. Az ő szellemi nagyságát közelről figyelhettem (és legközelebbi munkatársának, özvegyének segítőtársaként igyekszem a Liska 100 rendezvénysorozat megszervezéséből is kivenni részemet.) Liska gondolatainak legkiválóbb őrzőjét, Farkas Zoltán újságírót (HVG) idézem: „Liska életművében az az elszántság a legfontosabb, amivel a politikai intézményrendszert, annak működését, a bürokráciát, a korrupciót, a klientúrák világát, a kizsákmányolás valamennyi formáját ostorozta, és amilyen vonzónak a szabadságot felmutatta. Annak a világnak a lehetőségét, amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak. (…) Liska elméleti rendszere összekombinálja a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit: megszünteti a bérrabszolgaságot, az előjogokat, nála a tulajdon is verseny tárgya. Bárki vállalkozó lehet, tőke nélkül is. Miként a földről szóló példabeszédben megpendítette, az egyes vagyontárgyakat az működtetheti, aki a legnagyobb hasznot ígéri. És hozza is. Ha eredményesebb riválisa támad, át kell engednie a tulajdont. De nem megy tönkre, hanem másba kezdhet. Liska Tibor elmélete szerint az állam nem osztogat és fosztogat, csupán a játékszabályokat alkotja meg. Az adózás nem vezet a teljesítmény visszatartásához, mert nincs is. A vállalkozók licit révén jutnak hozzá az egyes vagyontárgyak működtetéséhez. Ehhez születésük pillanatában megkapják az úgynevezett társadalmiörökség-tőkét, amelynek a kamataiból futja iskoláikra, tanulmányaikra és vállalkozói pályakezdésükre is. Ahogy egyre sikeresebbek, úgy gyarapodik az erkölcsitőke-számlájuk, s kezdhetnek egyre nagyobb, kiterjedtebb vállalkozásokba. Valahogy így működne az Ökonosztát, a megtervezett gazdasági automata.”
A diktatúrában nélkülözhetetlen védelmező szerepet játszott a szintén 1925-ös Pulai Miklós. Liska írt például arról, hogy amikor már sehol nem tarthattak vitákat, sem az egyetem, sem az Akadémia helyiségeiben, „az utolsó pillanatban Pulai Miklós személyes közbenjárására megkaptuk a Kamara dísztermét”. Farkas Zoltán jellemzése szerint „Pulai a gazdasági reform legendás alakja, sportosan laza volt, s nemcsak a teniszpályán, hanem közszereplőként is; stílusában és tudásában is kiemelkedett kora apparátusából”. Pulai nélkülözhetetlen szerepére is érvényes, hogy fontos pozícióját védőernyővé változtatta: mindig ott volt, ahol az éppen ellehetetlenített kollégáknak mentőövet kellett dobni.
Barátság fűzte Liska Tibort egy másik 1925-ben született nagy emberhez, Kemény István szociológushoz. A rendkívüli hatású tudós életének példátlanul termékeny időszaka volt a 60-as évek közepétől a 70-es évek elejéig tartó rövid periódus, amíg a politika lehetetlenné nem tette, hogy empirikus kutatásokat folytasson. Jelentős vizsgálatok elvégzésére nyílt akkor alkalma – a társadalmi rétegződésről, a gazdasági vezetőkről, a munkásokról, a szegényekről és a cigányokról. Kemény István Max Webert jellemezte a következő szavakkal, de F. Havas Gábor szerint ezt nyugodtan tekinthetjük önjellemzésnek is: „Tárgyilagosságra törekvés a tendenciák megítélésében, ugyanakkor szenvedélyes állásfoglalás a szabadság, a humánus értékek, a szabad és univerzális érdeklődésű emberi személyiség mellett; hit abban, hogy a jövő nem egyértelműen meghatározott, hanem az lesz, amivé az emberek teszik, és mégis, vagy talán éppen ezért komor pesszimizmus a humanizmus ügyét illetően.”
Az idei év Kemény István centenáriuma is.
A szintén 1925-ös születésű Vitányi Iván különleges teljesítményéről és személyiségéről is sokat olvashattunk mostanában. A Vitányi által fenntartott intézmény pezsgő szellemi műhely, legendás menedék volt. A legnehezebb időkben is, a legreménytelenebb helyzetekbe került emberek számára is rendíthetetlen támasz tudott lenni. Vitányit nem (csak) származása tette nemes emberré. Ha megszólalt, rövid, bölcs, békítő tanácsokat adott, nem elmérgesítette a helyzetet, hanem a gyakorlati megoldásokat kutatta.
Vitányi Ivánról tudhattuk, hogy mindig ott van, ahol szükség van rá. A már idézett Farkas Zoltán írta róla a centenáriumra megjelent Vitányi 100 kötetben: „Ha ma eltűnődöm, létezik-e olyan politikai pozíció, amelyben el tudtam volna képzelni, egyetlenegyben látom őt otthonosnak. Köztársasági elnökként. Demokrata volt, baloldali és liberális, ám önfeledten rajongott a nemzeti kultúra hagyományos értékeiért. (…) Egy toleráns országban kiváló jelölt lehetett volna az elnöki tisztségre, amely kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Kifejezte volna, őrködött volna a legjobb tudása szerint.”
Farkas Zoltán ekképpen sorolta Vitányi nagy reményeit:
Reménykedett abban, hogy a szocializmus és a demokrácia összeegyeztethető;
reménykedett a szocialisták, liberálisok és a hagyománytisztelő konzervatív demokraták összefogásában;
és reménykedett abban, hogy Ferenc József–Horthy Miklós–Kádár János félfeudális-félkapitalista áldemokráciájának vége szakad.
„Vitányi Iván a nagy ügyekben tévedett. Mentsége, hogy szépek voltak a reményei” – összegzett Farkas. „Iván mindent meg tudott magyarázni utólag. Tudományos alapossággal, szakszerűen, bőségesen merítve szellemóriások életművéből. Meggyőzően. Hibátlan, imponáló mondatokkal. Ideáit viszont nem adta fel. Választottunk magunknak egy diktátort, csináljunk demokráciát – javasolta.”
Liska Tibor és Vitányi Iván személyét a háttérben egy harmadik kiváló személyiség, a szintén 1925-ös születésű kiemelkedő értelmiségi, Kovács András filmrendező kapcsolja össze. Kovács Andrásnak a vasfüggönyön innen a rendszer által fékezni próbált beatkorszakban igazi áttörést jelentő alkotása volt az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilm, amelyről Ignácz Ádám zeneszociológus így írt: „A filmben egy témával foglalkozó szakember, a szociológus és esztéta Vitányi Iván is megszólal. Vitányi szerepeltetésével a rendező minden bizonnyal nemcsak a téma komolyságát és időszerűségét kívánta hangsúlyozni, hanem azt is egyértelművé igyekezett tenni, hogy maga is azon az állásponton van: a társadalmat érintő kérdések és problémák feltérképezése, illetve megoldása aligha képzelhető el az adott problémakörben járatos szakemberek bevonása nélkül. Vitányi jelenléte egyúttal azt is jelzi, hogy a hatvanas évek Magyarországán immár a tudományos kutatások látóterébe került a populáris zene jelensége is.” Nem rajtuk múlt, hogy a rezsim végül is a jól ismert reakciót, a korlátozásokat választotta.
Kovács Andrást csillapíthatatlan kíváncsiság hajtotta a határokat feszegető „nehéz emberek” felé. Természetes tehát, hogy filmesként a Liska Tibort elhallgattató korlátoltság ellen is felvette a küzdelmet. Liska nemcsak a Falak című korszakalkotó Kovács András-film emlékezetes figurája lett, de a rendezőnek és stábjának kamerái ott voltak azokon a történelmi eseményeken is, amelyek a Liska-féle vállalkozáskutatás hatalmas lépéseit jelentették (a híres szentesi kísérletnél is). Kovács András folyamatosan készült a nagy áttörés dokumentálására.
A magyar film aranykorának további 1925-ös születésű alkotók is főszereplői voltak. A nyughatatlan valóságfeltáró, múltunk nagy kérdéseire és perspektíváinkra rákérdező Kovács András mellett ott a helye halhatatlan filmjeivel a szintén az idén százéves Makk Károlynak is.
Neki köszönhette a magyar közönség a Liliomfi és különösen a Szerelem katarzisát. És nini, mindkét nagyszerű alkotás főszereplője szintén egy 1925-ös születésű zseni: Darvas Iván. Gálffi László tolmácsolásában ez év nyarától színpadra kerültek Darvas Iván önéletrajzi jegyzetei. A nagy színész arról a kortársai között nem egyedi élményről is beszámolt, hogy bár túlélte az 1956-os mentőakciója miatti megtorlást, börtönélményei, a cellatársakkal szövődő emberi kapcsolatai meghatározták életét. Visszatekintve úgy érezte, hogy azok az évek, amelyeket börtönben és száműzetésben töltött, nem elvettek tőle, hanem hozzátettek. Aki teheti, nézze meg ismét a Szerelem című filmet!
Darvas Iván centenáriuma mellett az idén mintha árnyékban maradt volna néhány ugyancsak kiváló 1925-ös pályatársa. Ezen a helyen emlékezzünk meg róluk is. Hatalmas, s szerencsére film- és hangfelvételeken ránk maradt életművet hagyott ránk Kállai Ferenc, aki szintén százéves lenne az idén. Kiváló kortársuk és pályatársuk volt Miklósy György is, a „kis szerepek nagy mestere, sőt, nagy művésze”, akire éppen a Népszava hívta fel a figyelmet centenáriuma alkalmából.
Kardos G. Györgyre is 2025-ben emlékezünk születésének századik évfordulóján. Spiró György méltatta így az Avraham Bogatir hét napja – Hová tűntek a katonák? – A történet vége címeket viselő trilógia csodálatos szerzőjét: „A legnagyobb író volt, akit személyesen ismerhettem. A három, Palesztinában játszódó regény újraolvasva még igazabbnak bizonyult, mint ötven éve. Mindaz, ami az életet az évezredek során valamennyire élhetővé tette – az egymás iránti archaikus tisztelet, a másik törzsbe tartozók emberszámba vétele –, szűnőben, a modern nemzetállam szélsőségei pusztítóak, és a békés életre vágyó, teljes emberségű emberek, akik maguk nem öltek és nem ölnek, csak a kicsi földjüket szeretnék megművelni, vagy kereskedőként minimális haszonra akarnak szert tenni, a legrosszabbra számíthatnak. Oly korban élt, mint választott mestere, Radnóti, akinek ifjú költőjelöltként az elismerésére vágyott, és akivel ugyanabba a bori munkatáborba került, de őt nem az első transzporttal hajtották a halálmenetben hazafelé, a szerb partizánok felszabadították, és a háború utáni zűrzavarban Palesztinába került.”
Kardos G. György még nem volt húszéves, mikor munkaszolgálatra hurcolták, meghalni. A holokauszt lett pályája első szörnyű tapasztalata. Akárcsak 2025-ben született kor- és sorstársának, a csodálatos Fahidi Évának, aki évtizedekkel később ebből az élményből táplálkozva dolgozta ki lenyűgöző írói, előadóművészi és pedagógiai életművét. Kardos G. György számára viszont nem ért véget a háború a bori transzportból való szabadulással. Palesztina felé vezetett az útja, ahol rövidesen kitört az új állam, Izrael megvédéséért vívott háború. Ebből a tapasztalatból született a hatvanas években a már említett zseniális trilógiája. Spiró György így írt erről: „Karakterek sokaságát örökítette meg e három regényében a sorsok éles szemű, ihletett, beleélő poétájaként. Véletlenül vetődött Palesztinába, és öt év alatt olyan mélyen elsajátította az ottani nyelveket, az eltérő kultúrákat és a régen ott élők, meg az éppen nemrég bevándoroltak életét, mint előtte és utána szinte senki. Csodájára jártak az izraeliek évtizedekkel később Budapesten, és érdeklődtek, elég jók-e a magyar fordítások. Meg voltak győződve róla, hogy héberül írta a műveit.” Békés Pál pedig így búcsúzott Kardosgétől majdnem három évtizeddel ezelőtt: „Nem találkoztam senkivel, akiben így forrt össze az írói és az emberi nagyság, miközben – mintha túlzásnak érezte volna saját fajsúlyát – folytonos iróniába és öniróniába oldotta minden megnyilvánulását. Sokan tudták róla, hogy milyen formátumú ember.”
Az idén, a centenárium alkalmából vegyük még egyszer számba az 1925-ös kiválóságok ránk hagyott örökségét!
