Backstage
Liszt Ferenc-fazonra vágott, vállig érő hajával, félig zsebre tett kézzel hanyagul elegáns benyomást keltett. A fényes fekete cipőjén ezer darabra tört az angyalokkal díszített csillár fénye.
A falnak támaszkodott. Slim fit öltönyének szabásvonala feszesen követte szoborszerű testét. Szögletes állkapcsát kissé felfelé fordította, markáns szemöldökét összehúzta, ahogy a színpadra irányított kamerák felvételét figyelte; a híres zongorista előadásának utolsó tételénél járt. Innen még négy és fél perc. Ha megint allegrót vesz az andantino helyett, akkor három. Micsoda zenebohóc. Ez Schubert zenéjének megerőszakolása, gondolta. Manapság már nem számít az érzelem, csak a technika és a cirkusz. Úgy hallotta, iszik, és tizenhat évesekkel kezd. Pedig ha neki lenne ilyen felesége…
Az utolsó hangot követő rövid hatásszünet után végre felhangzott a taps. Őt hirtelen elöntötte az izgalom. A színpad széléről elnézett a zongoráig. Milyen messze van. Csak most ne botoljon el. Ha hiba nélkül eljut a hangszerig, onnantól már hazai a terep. Élő tévéadás, telt ház. Mióta is van a pályán? Tizenhat éve talán. De ezt sosem lehet megszokni.
Kezét idegesen az öltönyébe törölte, most nem szabad, hogy csússzon. Megigazította a nyakkendőjét, ellenőrizte a mandzsettagombjait. Eszébe jutott, milyen jó lenne rágyújtani. Csak egy slukk, ami kisimítaná az idegeit. Arcizmait megfeszítette, majd ellazította, lábait két-két rúgással bemelegítette. Már a légzésgyakorlatoknál tartott villámrutinja végzése közben, amikor valaki hátulról barátságosan hátba vágta. A köpcös kis zongorista volt, aki minden koncerten félig állva játszott, mert csak így érte el a pedált. Biztatóan rámosolygott, miközben kezet ráztak.
Nyolc meghajlás után végre lejött a bohóc. Eljött az ő ideje. Nagy levegőt vett, vállát hátrahúzta, és a jól begyakorolt széles mosollyal kilépett a Zeneakadémia nagyszínpadára. Szeme már megszokta az éles színpadi fényeket, tekintetével a szent célt figyelte; csak jusson el a zongoraszékig. A közönség soraiban többen köhögni kezdtek, talán unatkoznak, talán fáradtak. Felgyorsította a lépteit. Precíz mozdulatokkal letekerte a zongoraszéket, és felemelte a zongora fedelét. A tervezett ötven másodperc helyett negyvenkettő alatt végzett. A mozdulatsor közben a szíve ritmusa lassan visszaállt, a keze már nem remegett. Hatalmas tapsvihar közepette vonult ki, ahogy megérkezett a színpadra az est sztárja, a köpcös zongorista. Ahogy elhaladt mellette, immár könnyű szívvel, biztatóan rámosolygott.
Osztálytalálkozó
Régóta foglalkoztat Kosztolányinak a hazugság természetéről írt esszéje. Szerinte a férfiak úgy hazudnak, hogy a valószínű igaz helyett egy színesen kidolgozott valószerűtlent választanak, abban csak nem kételkedik senki. A nők viszont – a hazugság valódi művészei – csupán elhallgatnak fontos információkat, és az igazság egy részét hangsúlyozzák, valóságmorzsákkal etetve a gyanútlan hallgatóságot.
Elhatároztam, hogy utánajárok ennek az elméletnek, és erre nem is kínálkozhatott volna megfelelőbb alkalom, mint a húszéves osztálytalálkozó. Itt ugyanis mindenki hazudik. A menők meg akarják őrizni státuszukat, a szürkék felzárkóznának hozzájuk, az akkori lúzerek kitörnének a szerepükből, az alterek pedig affektálva, hippicuccokban próbálják demonstrálni, hogy ők kívül állnak ezen a koordináta-rendszeren.
Beszélgetve-nevetgélve mindenki elfoglalta a régi helyét az osztályteremben. A gerincferdülése miatt tornából felmentett Deák Bálint feltűnően izegve-mozogva megjegyezte:
– Ezt ti hogy bírjátok? Mintha összementek volna ezek a székek, a támla pont kettévágja a hátamat.
A tanárnő Bordács Gábor holléte felől érdeklődött, mire Peti jelentette, hogy Gabi azért nem tud jönni, mert egy rozsdás szög átfúrta a papucsát maratonfutás közben, most a Jánosban várja a tetanuszt. A darázsderekú Csordás Erzsi jelenleg nem dolgozik, két tündéri kislányával van otthon, de örömmel parkolópályára tette tíz évre szárnyaló külügyminisztériumi karrierjét, hiszen tökéletesen kielégíti az anyaság. Dékány Marci még a szüleivel él, de csak mert nekik van olyan nagy garázsuk, amiben a – jelenleg már tesztfázisban levő – robotját fejleszti.
Szegény Gedei Laca nagyon igyekezett, hogy feltornázza magát a lúzerből a szürkezónába, de akik már beszéltek, csak a szája sarkában hullámzó nyálfoltot tanulmányozták, akik még hátravoltak, figyelmet színlelve a saját nagymonológjuk részleteit ismételgették magukban. Kovács Kristóf saját elhatározásából egyedülálló, mert így jut ideje a versírásra. Hamarosan kizárólag a verseiből fog megélni, csak előtte még meg kell mutatnia azokat valakinek. Orsós Zsuzsi pszichológus lett, tökéletes a házassága, van egy fia, rögtön összejött, már ötévesen hegedül, és folyékonyan beszél japánul.
Kosztolányi tételét bizonyítottnak nyilvánítottam. A megszólalók annyiszor előadhatták már az élethazugságaikat, hogy ők maguk is elhitték, a többieket pedig cseppet sem érdekelte a mások mondandója. Akkor meg mire ez a színjáték?
Én jöttem. Elmeséltem, hogy az alulfizetett munkahelyemen időnként a kiégés jeleit tapasztalom, elváltam, a gyerekeimet megosztva neveljük a feleségemmel, akivel rossz a viszonyunk, és gyakran egyedül kanalazom otthon az instant levest. Megfagyott a levegő. A pár másodperces döbbent csendet csupán a darázsderekú Csordás Erzsi fűzőjének elpattanó hangja törte meg. Kovács Kristóf együttérzően hátba veregetett: – Nem könnyű a nőkkel! – Orsós Zsuzsi küldött felém egy sajnálom, nem mindenkinek jöhet össze és majd-még-beszélgessünk-féle pillantást, Lacának pedig végre lecsöppent a nyál a szája széléről.
Egy mindenkiért
Szilágyi Aurél 8. b osztályos tanuló, felemelt kezében egy nyíllal, éppen a dartstáblát fixírozta, amikor csengettek. Már éppen meglépett volna, mondván, a szülei sajnos nincsenek itthon, amikor a ragyás arcú postás a kezébe nyomott egy hivatalos levelet. Ám ahelyett, hogy továbbment volna a következő címre, kaján vigyorral várta, hogy Aurél elolvassa.
– Ez valami vicc? – nézett fel a fiú. A postás vigyora még szélesebbre húzódott.
– Ezt nem értem – mondta Aurél. Mi az a KELL Egy Mindenkiért Egyesület Területi Lerakata az Elégedett Népességért (KELLEMETLEN) Csoport?
– Most mész majd gimibe, igaz? – kéjelgett a postás. – Kritikus időszak… Mindenki olyan önbizalom-hiányos. Hogy a társaid könnyebben átvészeljék ezt az időszakot, minden leendő első osztály tagjaiból kisorsolnak valakit, akit a többiek lenézhetnek. Mikorra hívtak be?
– Augusztus 31.
– Ha rám hallgatsz, nem a tikkelést választod – pislogott hármat a postás, és vihogva továbbment.
Aurél kelletlenül felsétált a hetedik emelet 3-as szoba elé. Az előtér zsúfolásig telt korabeli, tanácstalanul ácsorgó fiatalokkal. Két órát várt, közben a gördeszkás, rasztahajú srác mackónadrágban, a szőke bombázó kövéren és lábszagúan kullogott elő. Két óra várakozás után végre őt szólították. Bent egy hivalkodóan öltözött, plasztikázott arcú nő várta.
– 20 567-es, gratulálunk, hogy felvételt nyert a… zajligeti gimnáziumba! – hadarta természetellenes mosollyal. – Látja, sokan várnak az átalakulásra, ne is húzzuk az időt. Gondolkozott már rajta, hogy milyen, az átlagostól markánsan eltérő jegyet szeretne?
– Esetleg egy szemüveg? – próbálkozott Aurél.
– Na persze. Manapság még divatos is. Akkor sorolom. Lehet kisebbségi, de az egy hosszabb folyamat, többalkalmas kezelés. Lehet autista, a felnőttek nagyon fogják kedvelni. A héten még nem adtam ki az erősen pattanásost, de ahhoz még a tikkelés is jár, vagy a bűnbakot – várakozva nézett Aurélra, közben pirosra manikűrözött körmei türelmetlenül doboltak az asztalon.
– Azt hogy kell?
– Valljon be mindent, amit az osztálytársai követtek el, de utána durván szóljon be a tetteseknek, nehogy lelkiismeret-furdalásuk legyen vagy megköszönjék.
– Ez a választék?
– Hát, nem muszáj címkézni, én sem szeretem, lehet simán szerencsétlen is, az a leggyakoribb. Tudja, aki kapura lőve magát találja el, szelfit készít a WC-n, de nem számol a tükörrel, csak ő nevet a saját viccén, ilyenek.
– Legyek lúzer?
– Itt nem használjuk ezt a szót. Túl diszkriminatív – vonta össze csíkszemöldökét a nő.
– De hát én voltam a legokosabb a sakkszakkörön…
– Nagyszerű! Ez már egy jó kezdet! Itt írja alá…
Aurél vonakodva hajolt a papír fölé.
– Én ezt nem írom alá!
– Sajnos ez esetben azt kapja, ami marad. Általában az órákon félhangosan dúdoló vagy az orrtúrós karakterjegyek nem túl kelendők – mondta idegesen a nő, majd egy sóhajtás után megenyhülve folytatta: – Tekintse missziónak, amelynek során ön aktívan tehet a társaiért. Ha jól teljesít, négy év után lejár a szolgálati idő, és az egyetemen még akár barátnője is lehet.
Aurél már emelte a tollat, amikor megakadt a szeme az apró betűs részen.
– És ez? – hunyorgott.
– Azokkal az emberekkel, akikkel a szolgálati ideje alatt ön úgynevezett „szerencsétlenként” érintkezett, osztálytalálkozók vagy spontán összefutás alkalmával köteles ismét ebbe a szerepbe helyezkedni. Erre azért van szükség, mert a többségnek túl nagy trauma lenne felülírni a gimnáziumi évek tapasztalatait. De ne aggódjon, ez általában nem igényel nagy erőfeszítést, magától szokott menni.
Aurél aláírta a papírokat, felvette a szandáljához a mikulásos zoknit és távozott.
