A következő március 15. biztosan nevezetes nap lesz: miközben az ország választási lázban ég majd, és minden párt (a kapituláció-párti is) megpróbálja elhitetni, hogy Petőfiék harcának nincs nála hitelesebb folytatója, elérkezik egy másik évforduló is, amelyet a Fidesz nyilván megpróbál majd agyonhallgatni. A paksi bővítési szerződés, amelyről az államadósság elleni harc tetőpontján titokban állapodott meg Orbán Putyinnal, azt rögzíti, hogy az oroszoktól euróban fölvett óriáshitelt 2014 és 2025 között lehet felhasználni, a törlesztést pedig „a paksi atomerőmű 5. és 6. erőműblokkja üzembe helyezésének dátumához legközelebb eső március 15-én vagy szeptember 15-én, de legkésőbb 2026. március 15-én” kell megkezdeni.
Ebből a szövegből két tény olvasható ki nagyon világosan. Az egyik, hogy azoknak, akik magyar részről aláírták, fogalmuk sincs a valóságról – arról például, hogy Európában az elmúlt 50 évben egyetlen atomerőmű sem épült fel a tervezett idő- és költségkereten belül; mint látjuk, nem Paks 2 lesz a kivétel. A másik, ami ez előzőből következik, de önmagában is nevetséges: Orbánék biztosak voltak benne (vagy pedig felelőtlen hazaárulók, de ezt a lehetőséget most ne firtassuk), hogy a két, egyenként 1200 megawattos reaktor legkésőbb 2026 március 15-re termelni fog, hiszen az egész konstrukció arra épült, hogy a törlesztés az új blokkokban termelt áram árából történik majd.
A dolog most úgy áll, hogy három hónappal a kitűzött törlesztési határnap előtt még az építkezés sem kezdődött el. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, illetve az Európai Bizottság meghatározása szerint egy atomerőmű az első betonöntéstől számít „épülőnek” – attól a pillanattól kezdve, amelyről Szijjártó Péter (az energiaügyekhez is annyit ért, mint a lélegeztetőgépekhez, valamiért mégis rá osztották ezt a szerepet) évek óta visszatérően azt ígéri, hogy néhány hónap múlva esedékes. A projekt – állítólag az ország történetének legnagyobb beruházása, a magyar energiabiztonság záloga – 11 év alatt egy munkagödör kiásásáig jutott, de már ahhoz is többször módosítani (lazítani) kellett az engedélyezési szabályokat, a gödör oldala meg folyton beomlik, szóval az sem egy tipikus sikertörténet.
A magyar kormány a kapitális kudarc árnyékában eredményként próbálja tálalni, hogy Donald Trump feloldotta a Roszatom-érdekeltségű bővítésre vonatkozó amerikai szankciókat, de ez a gyakorlatban most csupán annyit jelent, hogy elkezdhetünk fizetni a Vnyesekonombanknak; ezt a pénzintézetet is sújtották korábban a korlátozások. Az eredetileg 12,5 milliárd eurós – akkori árfolyamon 3700 milliárd forintos – költségkeretnek nagyjából az egyötödét, 700 milliárd forintot sikerült máig elkölteni úgy, hogy a készültség messze nem tart még az egyötödös szintnél. Miközben, csak hogy valami jót is mondjunk, a Paksra szánt összeg töredékéből az oda tervezett kapacitás sokszorosa épült ki napelem-alapon, atomhulladék, nukleáris kockázat és egyéb problémák nélkül – meg anélkül, hogy ehhez Putyinnak (vagy bárkinek) a kedvébe kellett volna járnunk.
