Előre megírt kérdéseket kaptak az MTVA munkatársai azzal, hogy intézzék azokat azon emberekhez, akik a Tisza Párt előválasztási jelöltjeiként váltak ismertté. Nem zavarja a lecke felmondására utasítást kiadó magasságost az sem, hogy a Tisza előre felhívta a figyelmet: a jelölt-jelöltek nem fognak nyilatkozni. Oda se neki, a központban egyébként sem kíváncsiak a ma még átlagembernek számító honpolgárok elképzeléseire, az adott körzetre vonatkozó megoldási javaslataikra, meg arra, hogy mik lennének a terveik, ha egyszer tényleg jelöltek, majd netán képviselők lesznek belőlük. Ehelyett a kérdezőknek a kormány narratíváját kell visszhangozniuk, mondjuk migránsozni egy kicsit észak-Nógrádban, háborúval riogatni egy cseppet dél-Somogyban.
Szinte megkapó a látszólagos érdeklődésnek ezen felbuggyanása a demokrácia mocsarasában. Valamennyit visszavesz az örömből az, hogy
hiába keresgélünk az emlékeink között, nem rémlik, hogy az állami médiában máskor is ugyanilyen lelkesedéssel tudakolnák több száz ellenzéki gondolkodású ember álláspontját.
Emberekét, akik egyelőre nem választott politikusok, hanem nők a szomszéd utcából, férfiak, aki reggel ugyanabba az iskolába kísérik a gyerekeiket, mint maguk a kérdezők. Akikről nem tudhatjuk, hogy tetszik-e nekik a feladat, de ők a sereg közkatonái, csatarendbe álltak, kiküldték őket a harcmezőre. Mint ahogy nem tudhatjuk azt sem, hogy vajon a háborús veszélyhelyzet kerítése mögé barikádozott ország ezen, ma még oly' fegyelmezett deszantosai közül jövő ilyenkor hányan lesznek egykori partizánok.
Áll egy absztrakt kortárs szobor az MTVA székháza előtt. Bár a művész többek között a dinamikát akarta vele jelképezni, egy alkotásban az a szép, hogy sokféleképpen értelmezhetjük, és az idő múlásával változhat a mondanivalója. Most mintha azt üzenné az önmagába vissza-visszakanyargó fémszalag, hogy Magyarországon a csak nevében a köz szolgálatára hivatott központosított monstrumnál rég’ elfeledték, merre van a helyes irány.