Nem tudom, hogyan fogjuk majd elmagyarázni az utókornak, hogy Szentkirályi Alexandra videós performansza vérkomoly volt. A „figyelmeztetés” nem egy dobozban maradt jelenete volt a Gálvölgyi show-nak vagy a szilveszteri műsornak, hanem valódi politikai üzenetnek szánták, kábé úgy illusztrálva az ukrán (vagy bármilyen) emberkereskedelmet, ahogy azt Móricka elképzeli az asztal mögül. Már a Brad Pitt-tel kombinált, Harcosok klubját megidéző, bőrdzsekis videója is megért egy misét, amelyből például megtudtuk, hogy „az igazság kevés, meg is kell tudni védeni” (vajon kivel szemben? csak nem a sajtószabadságért oly elszántan küzdő erőkre gondolt?). Ez viszont új szint, akárhonnan is nézzük.
Eddig sem feltételeztük, hogy Szentkirályi a legértelmesebb, az eseményeket tágabb összefüggésekben szemlélő szavazókhoz szólna, akik új érveket igényelnek a világnézetük megtámogatásához, ám most már élénkebb fantáziával is nehéz magunk elé rajzolni olyan polgártársunkat, akit valódi félelem fogna el a megkötözött fideszes lóti-futi láttán. Túl direkt, mondta a hasonlókra annak idején Esterházy, amikor egy-egy műből nagyon ki akart könyökölni a mondanivaló.
Ha szerencsénk van, akkor az utókor már tudni fogja azt, amit mi még nem tudunk (mert csak találgatunk), hogy az orosz–ukrán háborúban mi miért álltunk teljes mellszéleséggel agresszor mellé, és miért követtünk el mindent, hogy újra és újra belerúgjunk egy megtámadott országba, amely a túléléséért küzd. Talán lesz ennek a szégyennek valami logikus magyarázata, ahogy annak idején a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka is sok mindent megmagyarázott a szovjetek lengyelországi „jelenlétéről”. Ha nincs ilyen szerencsénk, mert nincs se zsarolás, se paktum, se semmiféle racionális indok, hanem csupán a kormányzó elit megszokott rövidlátó, politikai érdeke, akkor az utódaink még értetlenebbül fogják nézni a videóhoz hasonló relikviákat, hogy vajon miért érte meg felnőtt embereknek ország-világ előtt bohócot csinálniuk magukból. Miért próbáltak meg amúgy nagyon is jó erkölcsi iránytűvel rendelkező magyar embereket lerángatni erre a szintre. Fokozatosan, napról napra, amíg minden szó kifordult önmagából.
Talán azért, mert ilyen volt a kor, magyarázzák majd az akkori történelemtanárok. Már olyannyira kilúgoztak mindenféle racionalitást az úgynevezett politikai üzenetekből, annyira gyomorból kormányoztak, hogy már csak ez maradt: önmaguk paródiája. Mintha csak saját magukat zárták volna be, szájukat betapasztva, kezüket megkötve egy jó nagy autó csomagtartójába, hogy onnan nézzék a világot. Onnan morogjanak mindenkire, aki a hatalmukat így vagy úgy veszélyezteti.
Ha viszont ez a mentalitás győz, akkor nem sok dolga lesz a jövő tanárainak és diákjainak. Nem kell majd olvasniuk, és nem kell értelmezniük semmit. Tán az agy is olyan felesleges szervvé válik majd addigra, mint manapság a köztársasági elnök hivatala. Harcosok klubjába tömörülve acsarognak majd önfeledten és artikulátlanul a még megmaradt ellenségre, de jobbára csak magukra.