A férfi egy vidéki nagyváros pszichiátriai osztályán ismerkedett meg Annával, reggelizés közben. Leült asztalához, belekortyolt teájába, éppen megkente volna kenyerét, amikor észrevette, hogy a nőnek nincs kése. Barátságosan felé nyújtotta, a nő egyszerre zavartan és bocsánatkérően elfogadta, és már kente is zsemléjére a mézet. Az osztályon korábban nem látták egymást, a beszélgetés mégis magától értetődő természetességgel indult el köztük, egyelőre csupa általánosságról. Az asztaltól felállva a nő ránézett új ismerősére, és annyit mondott: nem véletlenül nem volt késem, de köszönöm, hogy adott.
Napközben egyik foglalkozás érte a másikat. Az élet mégis úgy rendezte, hogy ezek egyikén sem vettek együtt részt. Az asszony jó húsz évvel volt idősebb, így az ismerkedés ebben az esetben csak ismerkedést jelentett. Egy újabb napnak kellett eljönni, hogy megint egy asztalnál ülhessenek. Érezhetően mindketten várták, hogy újból beszélgethessenek, majd jött a foglalkozások verklije, így bármilyen szűk térben voltak, csak pillanatokra látták egymást.
Este a társalgóban aztán órákon át beszélgettek. Annából ömlött a szó. Boldogtalan házasságának, amit meg sem lett volna szabad kötni, évekkel korábban vetett véget. Zongorázni tanult, de abbahagyta, amit utólag is nagyon bánt, mert a zene valami elmondhatatlanul fontosat jelent neki. Biológus szeretett volna lenni, de a családja képtelen volt előteremteni az egyetemi évekhez szükséges pénzt. Így maradt abban a kisvárosban, ahol felnőtt, és álmainak csak töredéke valósult meg azzal, hogy egy laboratórium asszisztense lehetett pályakezdéstől nyugdíjazásig.
Nagyot sóhajtott a társalgó egyre mélyülő sötétjében: az emberek hiányoznak az életéből, a beszélgetések, az utazások, a meglepetések. Mit tegyen, hiszen hetvenöt éves, már semmit nem lehet pótolni! Pánikbetegséggel és depresszióval kezelik, és öncsalás nélkül bevallja, hogy nem fog meggyógyulni. Az orvosok sem vigasztalják ezzel. Az otthoni magány utolsó lelki erőtartalékait is felemésztette, ezért került a pszichiátriai osztályra.
Gyógyszerezik, aminek soha nem lesz vége. Antidepresszánsok nélkül kibírhatatlan az élete. Azokkal pedig éppen csak kibírható. A négy fal közé zárva él, mert rossz lábaival alig képes megtenni a négyemeletnyi lépcsőt le és fel.
Sétálni nincs ereje, ismerősei kikoptak mellőle, vagy meghaltak.
A férfit előbb, a nőt több hónap után bocsátották el a kórházból. Az előbbi élete úgy, ahogy rendeződött. Annáé nem. Mindaz, amit állapotáról gondolt, pontos volt. Még a kórházban telefonszámot cseréltek, és azóta rendszeres időközönként felhívják egymást, többnyire Anna a kezdeményező. Esténként arról mesél, hogy aznap még nem beszélt senkivel, emberi hangra vágyik. Belesüketül lakása csöndjébe.
A férfi tudja, hogy feladatot kapott. Annát nem szabad magára hagyni. Fel kell venni a telefont, ha hívja. Megcsörgetni, ha napok óta nem jelentkezett. Ez a kis gesztus sem könnyű, de néhai betegtársának talán az egyetlen kapaszkodó – az életbe.
