Temesvári Orsolya egy budapesti panelbe született, igazi örökmozgó gyerek volt. Imádott sportolni, színházba járni, közösségi életet élni. Újságíró szeretett volna lenni, de szülei unszolására jogi diplomát szerzett, húszas évei elején egy multinál helyezkedett el.
A sportolás iránti imádatát mások segítésére akarta használni, ekkor talált rá a Suhanj Alapítványra. Látássérült és mozgássérült embereket kísért versenyeken, adományokért futott.
Aztán jött 2018. április 17. Orsi és akkori párja egy margitszigeti edzésből tartott a rakparton parkoló autójuk felé. Amikor szabályosan átmentek a zebrán, Orsi két lépéssel a barátja előtt volt. „Tényleg csak arra emlékszem, egyik pillanatban megyek át a zebrán, majd egy nagy villanás, és a következő emlékem már az, hogy fekszem a földön és a feje tetejére állt a világ” - mondja Orsi, aki a balesete következtében nyaktól lefele lebénult, tetraplég (négyvégtagbénult) lett.
Az intenzívről Budakeszire került rehabilitációs intézetbe, a gerincvelősérültek osztályára. Ott másfél évet töltött, majd egy budapesti bentlakásos intézményben lakott egészen pár hónappal ezelőttig. Elérkezett az idő, a lehetőség és a belső engedély önmagának, hogy saját lakásba költözzön.
Orsi balesetéről, az azt követő időszakról és kezelésekről még sokat lehetne írni, de nem lenne sportszerű vele szemben. Ugyanis ő már nem ott tart. Korábban blogot írt, interjúkat adott róla, és bár most is tart előadásokat reziliencia témakörben, már máshol van nála a fókusz. Menet közben coach végzettséget is szerzett, egyéni folyamatokban támogat másokat.
„Öt és fél év intézményi létnek nyilván megvoltak a magasságai és a mélységei, és azzal együtt, hogy a fene akart ilyen tapasztalatot szerezni magának, boldogan kihagytam volna az életemből, arra jutottam, hogy talán mégis jó volt ez így. Mert ha egy- vagy másfél év kórház és rehabilitáció után kerülök ide, az otthonomba, akkor egyáltalán nem biztos, hogy megvalósult volna mindaz, ami megvalósult” – vallja be Orsi, aki szerint ez az öt és fél év intézményi lét rengeteget tanított neki saját magáról, az emberekről és az életről. „Arról, hogy hogyan kérek segítséget, hogy hogyan bánok azzal az emberrel, aki segít nekem. És nagyon érzékennyé tett az emberi hangulatok, érzések iránt, a kapcsolatok nüanszai irányába is.”
Orsi szerint tanulható, sőt, tanulandó az, hogy hogyan reagálunk egymásra, hogyan rezgünk egymással. Érdemes figyelni, mit hozunk ki egy másik emberből, és ő belőlünk, mert ez a mindennapokban, rengeteg rétegben jelen van. „Szavakkal, szavak nélkül is kommunikálunk egymással. Kérdés, hogy – mondjuk az én esetemben – , egy végletekig kiszolgáltatott, sokszor emberhez méltatlan pillanatban mindez hogyan történik, és ott milyen emberi interakciók játszódnak le.
Vagy mondjuk nagyon stresszelek valamin, egy előadáson, és időre kész kell lennem, de szeretném azt, hogy fel legyek öltöztetve, ki legyek sminkelve, és még nyugodt is szeretnék maradni, akkor hogyan tudok belesimulni egy segítő által nyújtott biztonságba, és ő tud-e nekem támogatást nyújtani a saját szerepében és eszközeivel.
Bizonyos szempontból azt is mondhatom, hogy a kapcsolataink mintázatainak, reakcióinknak a legjava az intézményi közegben folyamatosan tetten érhető. Nekem azon a nem kis ellenálláson kellett túl lennem, hogy amúgy miért kerültem oda.”
Amikor Orsi az intézménybe került, elmondása szerint „mint egy félőrült” ismételte a szüleinek azt a mondatot, hogy nem marad ott, vigyék el onnan. „Azt persze nem tudtam volna megmondani, hogy hová. De akkor azt éreztem, hogy bárhol máshol jobb lenne. Ami nem a helynek szólt, hanem az élethelyzetnek, amibe kerültem” – teszi hozzá.
Orsi a koronavírus-járvány előtt nem sokkal, 2019 őszén került az intézménybe. „Mire megszoktam az ottani létet, megmelegedtem ott, bezárultak a kapuk. Nagyjából fél év után belecsöppentem a teljes izoláltságba. Először úgy is laktunk, hogy mindenki egyedül egy szobában, mert sokan hazamentek a családjukhoz, lett hely. Minket, akik nem tudtunk, szétraktak, és hetekig egyedül voltam. Volt olyan, hogy tényleg csak a segítővel találkoztam egész nap.”
Mégis azt mondja, jól jött neki ez a fajta egyedüllét. Fel akarta használni az időt, és elkezdett tanulni, képezni magát. És önmagát is elemezte. Sok kurzust, pszichológiai, önismereti témájú könyvet falt be.
„A balesetem előtt egyáltalán nem érdekelt a pszichológia. Pontosabban rettegtem tőle, mert nagyon féltem attól, hogy mit látok, ha magamba nézek. De a kórházban a baleset után elkezdtem dolgozni egy pszichológussal, ami nagyon jó alapozás volt, mert a traumafeldolgozásom eljutott egy kezelhető szintre, vagyis elkezdődhetett egy építkezés. Miután beköltöztem az intézménybe, elindítottam az Insta- és a Facebook-oldalamat, blogomat, és meséltem arról, hogy miben vagyok, mi történt.”
Orsit elkezdték hívni különböző helyekre, hogy tartson előadást újrakezdés, a nehézségekkel való szembenézés kapcsán. Akkor még a balesete volt fókuszban. „Ez arra volt jó, hogy elindított abban, hogy igen, én ezt szeretném csinálni. De azóta már előrébb vagyok.”
Az önismereti út sokáig tartott és még tart ma is. „Öt évvel később mondhatom azt, hogy kezd természetessé válni, hogy ha valami bajom van, akár néhány perc alatt is sikerül végigfuttatni, milyen érzések vannak bennem. És ezért sokkal könnyebb kezelni is az érzést, mert megértem. Hogy például nem a segítőmre vagyok dühös, hanem a kiszolgáltatottságomat nehéz megélni. Az intézményben ezt tanultam, sokszor élet-halál kérdéseken keresztül is.”
Orsi mára beleállt a saját erejébe, és úgy kezeli az életet, hogy valójában nincs egyensúly, csak egyensúlyozás. „Hogy nem az van, hogy keresünk egy elérendő célt. Az egyensúly nem egy elérendő cél, hanem egy folyamatosan, fluidan alakuló dolog, hogy minden pillanatban megváltozik az, hogy mire van szükség. Megváltozik az, hogy ki, miben van, kinek mik a prioritásai. Ha ezt a dinamikát el tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni, akkor valójában sokkal könnyebb életünk lehet.”
Orsi tehát ma már másoknak segít önmaguk mellé állni és elégedett életet teremteni. Bennem azért felmerül a kérdés, hogy mit kezd egy olyan helyzettel, amikor olyasvalaki fordul hozzá, akinek a problémája „kívülről sokkal, de sokkal pitiánerebbnek tűnik”. Azonnal le is állít. „Én nem feltétlenül gondolom úgy, hogy létezik olyan, hogy objektíven nézve. Mert a másik életében lehet, hogy az adott probléma pont annyira nehéz, mint amennyire nekem a saját kiszolgáltatottságom. Nem lehet ezt összehasonlítani, és én mindig így közelítek hozzá. Hozzáteszem, amikor közelebb megyek egy másik ember helyzetéhez, nem biztos, hogy bármelyikükkel cserélnék, még akkor sem, ha visszakapnám azt a képességet, hogy önállóan ki tudom törölni a saját fenekemet.”
Orsi szerint mindenkinek van egy élete, élettapasztalata, amit hoz magával. „Nyilván én is hozom magammal a saját történetemet. De inkább az erőt és ezt a szándékot, ami megszületett belőle. A többi már csak részlet.”
Sokáig nem is gondolt az önállósodásra
Orsi sokáig nem merte megengedni magának a gondolatot sem, hogy önállósodjon. „Többször téma volt, hogy előbb-utóbb mennem kell. Na de hova? Mondták az idősotthonokat. Elmentem, megnéztem, mondtam, hogy nem, én nem érzem, hogy nekem ott lenne a helyem. Volt egy megbeszélés, ahol már megpróbáltam előadni, hogy én inkább önállóan szeretnék élni. Akkor az intézményi gyógytornászom megkérdezte tőlem, hogy Orsi, te hiszel ebben az idősotthonos buliban? Rögtön rávágtam, hogy dehogy. Erre azt válaszolta, hogy akkor azzal foglalkozzak, amiben hiszek. Nekem ez a mondat jelentette a végső megerősítést. Úgy nagyjából egy hónappal később megtaláltam azt a lakást, ahol most lakom.”
