Vannak szövegek, amelyek nem csupán történeteket mesélnek el, hanem feltépnek és begyógyítanak, átrendeznek és megerősítenek. A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány élet.történet. pályázatára beérkezett írások ilyenek. És bár mindegyik másról szól, egyvalami közös bennük: megírásuk bátorságot, őszinteséget és önfeltárást kívánt.
A történetek zöme nem csupán beszámol, hanem szembenéz. Trauma, veszteség, abúzus, betegség, családi konfliktusok, szerelem – szinte nincs olyan téma, amit ne érintettek volna ezek az írások. És ahogy egyre mélyebbre ás az ember az olvasásban, úgy válik világossá, hogy milyen törékeny, mégis milyen erős ez a generáció. Hogy mennyi fájdalmat hordoznak ezek a fiatalok – és mennyi világosságot is.
Mert igen, fájdalom van ezekben a történetekben, de van bennük humor is, derű és túlélés. Élet van bennük. Ami viszont feltűnően nincs: hibáztatás. Ezek a fiatalok nem vádolnak, nem ujjal mutogatnak, nem „felelőst” keresnek, hanem megértést. Ez pedig hatalmas különbség, és óriási tanulság.
Az ítélkezés pókhálóként szövi be ezt az országot – átszövi a családokat, az iskolákat, a közéletet, az online teret. Láthatatlan szálak ezek, de érezhetően ott feszülnek mindenhol, ahol a megértés helyét a gyanakvás és az elutasítás veszi át. És túl kevés az egymás felé fordulás, a megértés szándéka, a nyitott figyelem. Pedig mennyivel fontosabb és emberibb lenne úgy együtt élni, hogy a generációk nem elmennek egymás mellett, hanem támaszkodnak egymásra. Hogy nem csak a szólamok szintjén „hallgatjuk meg” a fiatalokat, hanem valóban figyelünk rájuk. Mert van mit mondaniuk.
Egy idő után észrevettem, hogy nem pusztán olvasok: visszanéznek rám a sorok. Visszanéznek a fiatalok, akiket hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mintha értenénk őket, hiszen „mi is voltunk fiatalok”. Pedig nem. Legalábbis nem úgy, és nem annyira, mint hisszük. Ezekből a szövegekből viszont megtanulható, hogyan néz ki belülről a felnövekedés 2025-ben Magyarországon.
Milyen, amikor egy kamasz küzd a nemi identitásával, miközben a külvilág csak elvárásokat zúdít rá – elvárásokat, amelyek nem támogatnak, hanem nyomnak, szorítanak, elfojtanak. Hogyan törik meg egy fiatal önképét, önbizalmát, és életbe vetett hitét. Milyen, amikor egy fiatal felnőttnek már a gimnáziumi évek alatt el kell temetnie a szüleit, vagy önmagát kell újra összeraknia egy bántalmazó kapcsolat után. Milyen az idő előtti felnövés.
De ezekben a szövegekben nemcsak fájdalom van – szeretet is. Mert van, aki megkapta. És erről mesél. Egy kertről, egy családról, amelynek az ölelése megtart. Egy nagypapáról, aki mindig vár, és egy csodálatos osztályfőnökről, akit klónozni kellene, hogy a testvéreknek is jusson majd belőle. És ezek a történetek azt mutatják meg, hogy a szeretet – bármilyen közhelyes is – valóban mindent képes áthidalni. Pénztelenséget, iskolai problémákat, kiközösítést, belső válságokat. A támogatás, a figyelem, az együttérzés olyan erő, amely képes életet menteni – néha szó szerint.