Minden évben csendes izgalommal várjuk, vajon idén is visszatérnek-e hozzánk fecskéink. Talán nem helyes a birtokviszonyt jelző toldalék, hiszen a józan statisztikák szerint egy ilyen apró madár legfeljebb ha három-négy évig él, vándorlásuk közben zömük elpusztul, vagyis csekély az esélye annak, hogy ugyanaz a páros tér vissza hozzánk tavasszal, amelyik előző ősszel itt hagyott bennünket. Mégis ismerősként tekintünk rájuk, találgatva: ha nem ők azok, akkor vajon honnan tudják, hogy éppen ide kell jönniük? Logikus magyarázat lenne, hogy ez esetben a fiókák térnek vissza, legalábbis az egyik, az immár új párjával, neki van helyismerete, elvégre itt született, itt történtek meg első szárnypróbálgatásai, s itt csicsergett hangosan, amikor az odújában táplálékra várt. Ám, ha a mieink elpusztultak a hosszú vándorlás során, akkor mégis mi vezette hozzánk épp ezt a párost, amelyik egy szürke, hűvös április-végi napon, némi óvatos nézelődés után egyszer csak beszállt a tető deszkái alá, hogy elfoglalja pár hónapra új otthonát?
Három-négy esztendőn keresztül egyetlen pár költött nálunk, abban az agyag műfészekben, amelyet kifejezetten fecskementés céljából készítettünk, szakavatott segítséggel, méretre szabva, formázva, kiégetve, majd épp a megfelelő magasságban helyezve el. Kettőt szereltünk a homlokdeszka alá, de csak az egyikbe költözött élet, amit sokáig a fészek hibájaként értékeltünk. Talán néhány milliméterrel szűkebb lett a nyílás a kelleténél, talán a peremét nem dolgoztuk ki elég szépen, talán, talán, talán… – jutott eszünkbe még számos másik érv. Kivéve azt, hogy füstifecskék költöztek ide, akik szeretnek tisztes távolságot tartani egymástól, így egy-másfél méteres körzeten belül nem engednek új fészket rakni. A miénket kissé a maguk ízlésére igazították, sárból és fűből szép peremet alakítva ki rajta: ezt hiába bántaná szarka, szajkó, biztosan ellenállna a legkeményebb madárcsőrtámadásnak is.
Egy fecske nem csinál nyarat: jó mondás ez, mostanában sűrűbben eszembe jut, hiszen úgy tűnik, egykéink lassan kolóniává gyarapodnak. Az eredeti fészek mellé persze hiába is próbálkoznának mások építeni, hangos méltatlankodással kergetik őket odébb. Ám tavaly előbb a homlokzati falon épült egy szűk bejáratú, sár-tapasztott fészek – a szakirodalom szerint a molnárfecskék jellemző otthona –, a napokban pedig oldalt, az ablakkeret felett kezdtek elővillanni az első apró, fekete sárpettyek. Nem telt el egy hét, máris maroknyira dagadt az odú, s hogy tovább serkentsük az építkezést, a száraz, napos idő miatt az utca előtti porkupacokra hordunk vizet, onnan gyűjtik össze az így kialakult kis sárszemcséket.
Bár nem egyformák, s nem tűnnek puszipajtásoknak, hozzánk keveredett fecskéink a bajban példásan összefognak, legyenek bár füstik, vagy molnárok. A minap vijjogva, sivítva, csapatba verődve, együttes erővel, közösen kergették el a fiókáikra lecsapni készülő karvalyt, s addig üldözték egyetlen nagy gomolyként, míg az el nem tűnt a szőlődombok fölött.