Szűk fél óra van a távolsági busz indulásáig, de a szürke betonoszlopok között már tucatnyian álldogálnak. Van köztük ismerős arc: a kollégiumi nevelőtanáré, aki nemcsak a kémia házi feladatok megoldásában segített, de még maga is fiatal lévén engedékenyebben tűrte a kamasz lányok ide-oda csapongásait. Szemet hunyt például az akkoriban divatba jött, a melegre színesedő szőlőzsírok használata felett, s nem kellett mellette a rettegéstől vigyázzba állni, de legalábbis lassítani, nem úgy, mint a szigorú igazgatónő közeledtével. Ott van a sorban az idős, szakállas férfi is, aki fél órája még velem szemben kortyolta a kávét, s fél szemmel mind a ketten jólesően nyugtáztuk, hogy a másik kezében is normális újság van. Enyémben napi, övében heti, nagyjából azonos filozófia mentén fakadó. Jók ezek a szavak nélkül kimondható cinkosságok, már ha nem szaladnak át oktalan előítéletbe, skatulyázásba, még ha olyan csábítóan könnyű is annak az útja. Odafönt mégsem mellém ül: üres széket keres, hátha útitárs híján végig nyújtva tudja tartani a lábát.
Helyjegyem is van. Magamtól nemigen vettem volna, ritkán utazom busszal, jobb szeretem a vonatot. Nemcsak azért, mert előbb egy erdei kisvasút, később pedig egy valódi vasútállomás tőszomszédságában nőttem fel, de utazás közben szeretek kibámulni az ablakon, s az autópályán haladó járgányon ez nem csigáz fel annyira, mint a falvak tövében kanyarodó vagonokban. Baráti tanácsra vásároltam az ülést biztosító pótjegyet, hogy zsúfoltság okán végül ne maradjak le a járatról. Érkezik a sofőr, az addig szétszórt, kis foltokban álldogáló tömeg sűrűsödni kezd. Akad, aki már a lépcsőre is felteszi a jobb lábát, nehogy megelőzze valaki. A sofőr azonban kiszól, kérdi, kinek van helyjegye, azt engedi fel előbb. Kasztokra esik szét az addig homogén csoport: aki most kénytelen hátrébb állni, már-már ellenséges pillantásokkal méregeti az előrébb kerülőket.
– Anya, menj előre, és ülj az első sorba – szólal meg ekkor hangosan középtájt egy festett hajú, mogorva arcú, középkorú asszony. A megszólított már ott toporog az ajtóban, láthatóan nincsen helyjegye, mégis dacos, és úgy néz a többiekre, mintha ugrásra készen várná, ki tessékeli odébb méltatlankodva. De a közönség nem szól, így a sofőr próbálja meg türelemre inteni a harcosan tolakodó asszonyságot. Ám ő lehuppan az első ülésre, neki ehhez joga van, mondja, neki ez jár, majd mikor felkerül a lánya is, már szinte egymás szavába vágva magyarázzák a tömeg felé fordulva, hogy egyikük beteg, másik pedig kísérő. A sofőr közben próbálja szelíden elmondani, hogy ezt nyugodtan közölhették volna kulturáltan is, s akkor nem lenne most ez a felhajtás.
Az utastársak közben továbbra is csendben figyelnek. Egy idős asszony a férje fülébe suttog, egy kamasz mélyebbre tolja a fülhallgatóját és hátradől, mások inkább kifelé bámulnak az ablakon. A békétlenség savanyú párája rátelepszik a buszra, s rosszkedvünket még akkor sem hagyjuk hátra, amikor végül leszállunk.