Mostanában komoly erőnléti tréningnek felel meg egy békésnek ígérkező hétvégén hírek olvasására vetemedni. Pedig végre itt a meleg, szélcsend van. Még a villamos is aluszik, vagy lehet, hogy csak később fog, álmában pedig én csöngetek cseppet sem picit, fülemben ütemesen dobol a magas vérnyomás – parafrazeálom József Attila sorait.
Mondjuk azt, hogy nem érdekel, hogy Mészáros Lőrinc már megint megmásfélszerezte a vagyonát, miközben a magyar GDP-növekedés 0,2 százalék volt. Őt ez az arány hidegen hagyja, a BL-döntő helyszínén méltatlankodva fordít hátat a riporternek, mert az ugye nem más, mint propagandista, ahogy mára mindenki azzá válik, aki a tények közelébe ér. Ideje, hogy megismerjék egyre többen a nevüket, arcukat, életüket – ezzel a lompos fenyegetéssel kezdte szombat délelőtti Facebook-posztját Kocsis Máté, aki szerint „fontos, hogy összeomoljon a külföldről fizetett propagandasajtóról hamisan felépített függetlenség mítosza”. A Fidesz frakcióvezetője a Lakmusz szerzőiből állított össze nevesítve listát, szót sem vesztegetve arra, hogy maga a Lakmusz sorozat nem más, mint a köznek bedobált hamis propagandafalatok szembesítése a valósággal.
Szemem sem rebben már, ahogyan az sem érdekel, hogy miféle milliós hacukákkal és kiegészítőkkel villantanak a NER-kör elvált és aktuális nejei, kik léptek közülük idén a milliárdosok közé teljesítményükhöz képest bitang magas osztalékkivétellel, vagy miféle friss szerződésekkel dicsekedhet az évek óta spiccen lévő oligarchacsapat.
Inkább akkor pislogok egyet, amikor olvasom, hogy a Megafon tavaly 5,8 milliárdból gazdálkodott, de ez sem volt elég, állítólag brutális veszteség lett a vége annak, hogy vasszorgalommal próbálták helyretenni az ellenség tényekké „maszkírozott” állításait. Az összeg támogatásként fut ugyan, de azért az mégis csak közpénz, „enyém-tiéd-övé” lóvé, amellyel már nem tudom, kinek a szuverenitását védik. A 15 éve hatalmon lévők különös módon folyamatosan támadás alatt állnak, sérelmi politikájuk a mindent elsöprő parajdi árhoz hasonló, sós, mint a könny.
Nem érdekelnek Hadházy Ákos fotói, amelyek még a hét utolsó napjain sem kímélnek. Ott vírit önelégült mosollyal a végrehajtó, a Balaton parti luxusvilla keserű házi őrizetében, az arany Rolexszel. Unom a folyton-folyvást előkerülő régi fényképeket is, bár tényleg szép kis társaság, lassacskán elmosódik, az együtt lekapottak közül melyik szégyellheti jobban a másikat.
Régóta próbálom lajstromba szedni, mik lehetnek a rezsim szuverenitásának mérföldkövei, mert amiket kórusban szajkóznak, azokról sorra pattog le a zománc – üres, tabusításra alkalmatlan szólamok, amelyek mögött jóval súlyosabb és teljesen más természetű problémák tornyosulnak, amiknek kezelésére nincs sem figyelem, sem szándék, még kevésbé pénz. Ehelyett újabb és újabb kifizetőhelyek, bizottságok és biztosi posztok kerülnek, no meg az adminisztratív szigor, szemfényvesztő példastatuálás a realitások elijesztéséül. A kacifántos pénzelszívásban eleshet kedves városom, Budapest is, de juszt is rántok egyet a vállamon, igaz, közben liftezik a gyomrom.
Mondjuk tehát makacsul azt, hogy nem érdekel a hétvége hírtermése. Repeszei azonban olyan tömegben szóródnak már szét a hazai nyilvánosságban, hogy képes rokkantosítani egy komplett társadalmat, fennköltebben a hazát akkor is, ha egyénenként mindenki saját gondolati bunkeréba bújik, s azt hiszi – hidegen hagyja minden. Nekünk már nem lehet újat mondani sem innen, sem onnan.
Csakhogy a konstans fenyegetettség, a veszélyérzet különböző húrjain játszó, erre milliárdokat költő hatalmi politika a visszájára is fordulhat, ha a közönség számottevő része egyszer csak más miatt válik ijedtté, idegessé, nyomorulttá. Ha az egymásnak uszítás és a szűk környezet tapasztalatai furcsa eleggyé alakulnak. Itt agresszióvá, ott szánalmas bénultsággá, de egyre többször és több helyen: egy kézfogás iránti vággyá.
Nincs még egy kormány, amelyik kampány és kampány között sem csinál mást, mint megszemélyesíti, óriásplakátokon szerepelteti ellenségeit. Egész érettségi tablót lehetne összeállítani az évek alatt összegyűlt portrékból, idejétmúlt, soha be nem teljesült, vagy éppen hamis, kimódolt jelszavakból. Miféle biztonságot szuggerál a felbolydult világ, ha azt csupán a szűk hatalmi érdekek miatt egyszerűsítik le, hogy aztán a buta evidenciákkal etessék a képzetlenségben és információhiányban tartott embereket, akiket bábként mozgatnak? Még a szajkóiknak sincsenek érvényes kérdéseik.
Lehet, hogy régi baráttá varázsolható Putyin, esküdt ellenséggé Zelenszkij, de Ruszin-Szendi Romuluszból ilyen alattomos módon ukrán kémet farigcsálni elképesztő, hiába megmosolyogtatóan dilettáns. A művelet beláthatatlan következményekkel járhat – mert épp ott törhet szilánkokra a lojalitás, ahol ennek hiánya a legveszélyesebb. Orbán és csapata egyszerre annyi frontvonalat nyit, amennyit láthatóan mind nehezebben tud uralni - a bíróktól a tanárokig, az egészségügy napszámosaitól a nagyvonalúan dotált, habár egészségre veszélyes beruházások munkásaiig mindenkit magára haragít.
Közben a kiábrándító demográfiai jelentések évek óta azt üzenik, hogy a támogatások nem érnek célba, illetve leginkább azokat honorálják, akiket a legkevésbé kéne, az ágrólszakadtakat pedig nem az autópályák, hanem a földutak szélén hagyják, ahol a madár is hébe-hóba jár. A kapkodás minden kormányzati intézkedésen látványos nyomot hagy. Elég egy néhány órás ötletroham ahhoz, hogy a főnök újabb szociális vívmányként jelentse be azt, aminek a végrehajtása képtelenség. A galád média azonnal a szájára is veszi, sorolva a csapdákat – majd a nemrég még nagy dérrel-dúrral világgá kürtölt ötlet gyorsan elfelejtődik.
Így járt az élelmiszerekre szóló nyugdíjas-áfatámogatás is, hipp-hopp harmincezres csekké alakult, amelynek megszervezése, nyomtatása és lebonyolítása talán ennél is többe fog kerülni. Átlátszó trükké vált az „állami ajándékok” kiszervezése a bankoktól az élelmiszerláncokig, az extraprofitnak úgymond megálljt parancsol az árrés stop, ámbár joggal bíznak a lakosság közgazdasági ismereteinek hézagos voltában.
A tömegeket valóban nem fogja meg a szakértők megannyi aggálya, a piacból a fogyasztó egészen mást lát torzítónak, mint amire a nagyokosok utalnak. Csak akkor ütközik meg, amikor olvassa, hogy az idén tovább nőtt a Spar vesztesége, 35 milliárdot vitt el a különadó, hiába nőtt a forgalmuk. Kínlódik a többi „a magyar családokat megkárosító” bolthálózat is. A gazdasági miniszter jóslatai, számai kabaréba illőek (ha volna kabaré), miközben a rongyrázás, az úgynevezett „luxizás” minden feljebbvalói figyelmeztetés ellenére háborítatlanul zajlik. Ez az MNB-alapítványokon kívüli birodalomnál is sejteti, hogy lesz még, aki túllő a célon.
Amúgy a PSG győzelmének ünneplésekor Grenoble-ban szinte fékezés nélkül hajtott a szurkolók közé egy személyautó, de már a döntőbe kerülésük napján is hasonló történt. Úgy tűnik, sok a felelőtlen sofőr, ugyanakkor a sérelmek, a bosszú, a megannyi frusztráció, az emberi kudarcok, a feltűnni vágyás legalább olyan súllyal szerepel az okok között, mint a nálunk minden esetben felhangosított migránsbűnözés, a terrorizmus primitív formája. Divattá vált járművekkel tömegbe hajtani. Öncélú és megmagyarázhatatlan, de egyszerű és látványos. Sok a sérült, sőt halálos áldozata is van ennek a lóerőkkel visszaélő agressziónak.
Nehéz nem észrevenni, hogy a mentálhigiénés problémák egész arzenálja emészti az emberiséget. A jövőtől való félelem, a bizonytalanság, az információbőségből fakadó tengernyi kétely, a manipulációk tömegének kitett, gondosan fölépített összeesküvés-elméletek ontják magukból a tragikus eseteket.
Lassacskán beszámíthatóvá válik a beszámíthatatlanság.
Napjaink felkent politikusai közül jó néhányan ezeket a hullámokat meglovagolva fékevesztett gázolókként viselkednek. A hatalom torz kinövései már túlcsordulnak hiúságon, önérdeken, mohóságon, hatalmi tébolyon – a legutóbbi hétvége hírei sem mutatnak mást, mint azt, hogy a nemzetféltés hamis álarcában szakadatlanul folyik a dolgok gátlástalan leegyszerűsítése, propagandává silányítása, a körkörös bizalom- és hitelvesztés.
A kirekesztés, a hergelés, a mániákus hazudozás, a populista hőzöngés áradata szakadatlanul örvénylik körülöttünk, mozzanatai előbb-utóbb – már nem csak átvitt értelemben - a tömegbe hajtók őrült tetteivel lesznek rokoníthatók. A vétkes „sofőrök” utáni hajsza csak részben nevezhető eredményesnek, hiszen a társadalmi klíma, a közhangulat sérülése akár a napi hírekben is pontosan nyomon követhető. És ami ennél sokkal fontosabb: rettentő nehezen gyógyítható.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.