Ma már nehéz volna elmagyarázni az 1990 után születetteknek, mit jelentett nekünk a Kádár-rendszer évei alatt Jugoszlávia. Hiába voltunk a „tábor legvidámabb barakkja”, már gyerekként világos volt, hogy fasorba sem vagyunk a szocialista, mégis másképp szocialista déli szomszédunkkal. A jugók – akkoriban minden különbségtétel nélkül így neveztük őket – gazdagságáról gyulai fiúcskaként is fogalmat alkothattam. Ők özönlötték el fürdővárosunkat, töltötték meg a helyi éttermeket, száz számra parkoltak a döntően szabadkai és újvidéki rendszámú autók a Várfürdő előtti sétányon. Nem ám Ladák, Skodák, Wartburgok, hanem Opelek, Fordok, Volkswagenek, Mercedesek és BMW-k, néhány Zastava mellett. Kis haverjaimmal tátottuk a szájunkat, és nem nagyon értettük az egészet.
Pedig addigra szüleimmel megjártunk már Ausztriát, Német-, Olasz- és Franciaországot, de az mégis más volt. Ezekben, az utóbb tudtam meg, jóléti államokban természetes volt a gazdagság, amit mások mellett jelzett az autópark. De Jugoszlávia? – ágaskodott bennem a kérdés. Apám magyarázta el, hogy százezer, ha nem millió számra mennek az ottaniak vendégmunkásnak Németország nyugati felébe. A külhonban megkeresett pénz tette viszonylag gazdaggá Jugoszláviát. Ilyen előzmények után az IBUSZ szervezésében, mégis egyénileg (így ment az akkoriban) jutottunk el az Isztriai-félszigetre, Porečbe, egy kempingbe.
A tenger szebb volt, mint Olasz- és Franciaországban, ahol a homok miatt nem lehetett búvárkodni, még olyan kezdetlegesen sem, ahogyan testvéremmel tettük. Búvárszemüvegben, békatalppal és pipával. A sziklás tengerfenék maga volt a gyönyörűség, ki sem lehetett bennünket imádkozni a vízből. Ha mégis, azonnal beálltunk valamelyik kosárcsapatba, mert a strandon kizárólag kosárlabdapályák voltak, amelyeken mindig pattogott a labda.
Este hosszú sétákat tettünk a belvárosban. Ha visszagondolok erre, úgy rémlik, a mediterrán hangulatról, életérzésről és életmódról itt kaptam az első leckéket. A boltok és az éttermek egész éjszaka nyitva voltak. Úgy tűnt, mintha az ott látott emberek soha nem akarnának lefeküdni. Legalábbis, amíg megvirrad. A tenger után fürödtek abban, amit egyetlen szóba lehetne sűríteni, az életben.
Ahogy eltávolodtunk az óvárostól és a tengerparti sétányon haladtunk tovább, elérkeztünk egy teniszcentrumhoz, ahol megszámlálhatatlan kivilágított pályán ütötték a labdát. Ilyet még nem láttam. Fényárban úszó teniszpályák. Számomra ez akkor a luxus fokozhatatlansága volt, noha csak gyakorlati okai voltak. Napközben, a rekkentő melegben mindenki a tengerben fürdött, teniszezni csak napszállta után lehetett. A salakról kizárólag német szó ütötte meg a fülemet. Nyilván a borsos pályahasználati díjat mások nem tudták megfizetni.
Örökre megmaradt bennem egy helybeli kisfiú arca – kicsit rongyos pólója alapján nem lehetett más –, aki némán, vágyódva nézett egy labdamenetet. Akkor lenne igazságos a világ, ha most te is játszhatnál – gondoltam. És azt is, hogy ez a világ sosem jön el.