A „csak engem vigyen fel a padlásra” időszak nem tartott sokáig, mert féltékenynek lenni baromi fárasztó, állandó harci helyzet és megfigyelés, a romok eltakarítása, én meg jobban szerettem élni. Talán nagyapám is belejátszott abba, hogy megváltozott bennem a fókusz; folyton azt hangoztatta, hogy a féltékenységnél nincs feleslegesebb érzet a világon, és ha egy nő el akar menni, akkor ő még segít is neki becsomagolni. Ebből arra jöttem rá, hogy a nagyapám igazából sosem volt szerelmes, és a szavai ezt a hiányt próbálják úgy-ahogy elfedni. Abban viszont igaza volt, hogy a legnemesebb érzelmeket is megkeserítheti a legmakacsabb ragaszkodás, ráadásul mindkét félben.
Már éppen elkönyveltem volna magamban, hogy legyőztem a kórt, ahogy az emberiség dobta le magáról a pestist, amikor váratlanul más formában tért vissza. Az anatómia törvényei szerint mindenkinek egy apja és egy anyja van, ám az emberi szív zűrjei természetesen ezt a megdönthetetlen tételt is képesek megbuherálni. Így lett Dusinak két apja (ahogy azt a tárcáim rendszeres olvasói már nagyon jól tudják), és ez a kettősség a maga „természetes” módján elhozta az apai féltékenységet is. Pedig egy ideig úgy tűnt, már erre is immunis vagyok: a kapcsolatunk elején kimondottan örültem annak, hogy az akkor még három-négyéves gyerek olykor estékre vagy egész napra az apjánál van, mert a leendő nejemmel így el tudtunk menni színházba, moziba vagy csak sétálgattunk a városban céltalanul, ahogy a szerelmesek szoktak.
Aztán, ahogy teltek a hónapok, egyre szorosabbá vált a kötelék, zengtek a szív húrjai, hirtelen azon kaptam magam, hogy folyton az órámra pillantok: meddig lesz még Dusi ott, a „másik” apánál? Vajon neki is ugyanazokat a dolgokat suttogja a fülébe? Ugyanúgy öleli át? Ugyanolyan hévvel fociznak a lakás folyosóján, mintha a vébé döntőjét játszanák le? Miért nevet vele az étteremben, ahogy arról az átküldött kis videó is tanúskodik? Újabb és újabb feszítő kérdések. Aztán úgy várni haza a gyereket, mintha a nejed érkezne mosolyogva a mindenki által jóváhagyott szeretőjétől. Színtiszta őrület. Vagy inkább valami francia bohózat.
Némi vigaszt csak az adott, hogy a vér szerinti apa is hasonló démonokkal küzd. Mert hiába kínálja fel a természet az apai kizárólagosságot, ha az emberi érzelmek hasonló köteléket képesek teremteni elvileg két „idegen” között is. Mi hát akkor az apaság? Mi adja a lényegét: két sejt találkozása, az egymásra szánt idő, vagy a puszta véletlen? Nem könnyű rá válaszolni, de szerencsére nem is kell, a szív tudja, hogy mikor mit tegyen. Duska is ezért kezdte egyre jobban élvezni, hogy neki két apukája van (kevesen dicsekedhetnek ezzel), és még a szabályokat is betartotta: az apját hívja apának, leginkább akkor, ha ott van, engem pedig Zsigázni fog. Aztán gyorsan kiderült, hogy a hátam mögött csak és kizárólag apaként beszél rólam, aminél nincs jobb érzés a világon, még ha csak közvetítők révén jut is el hozzám.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy nap megkérdezné, hogy mit szeretnék: legyek apa, vagy maradjon a Zsigázás? Természetesen azonnal rávágnám, hogy apa, hiszen ez lenne csak igazán zene a fülemnek (nem is dal, hanem egyenesen szimfónia!), miközben azt is tudom, hogy ebben a helyzetben kicsit mindenkinek engednie kell, hogy a kecskénk minden egyes nap jóllakjon, és a káposztakészleteink se merüljenek ki. Miért ragaszkodnék egy szóhoz, címkéhez, a puszta formához, ha a tartalmát minden nap megélhetem? Miért ne engedhetném el, ha ez a másik apának fontos, cserébe viszont ő is belátja, hogy az apaság királysága nem egy és oszthatatlan.
Olykor persze viccelődünk is. Amikor Duska megtudta, hogy én elvileg a mostohaapja lennék (amit a nyelvhasználat időközben sajnos eléggé bekormozott, lásd: mostoha körülmények, mostoha bánásmód), akkor pár napig ezeket mondogatta vigyorogva: „Mostohaapám, úgy szeretlek.” Ezzel tartva ellen annak, amit a szótár „szeretetlen, rideg, rosszindulatúként” ír le, és kiélvezve azt a furcsa örömöt, hogy a szabály kijátszásával mégiscsak apának szólíthat.
Mi is (nem csak az anyák, ahogy Brecht színpadra álmodta) beálltunk hát a kaukázusi krétakörbe, és mi sem juthattunk más eredményre: úgy válunk apává, hogy az erőnket nem a húzogatás lendületével, hanem az elengedéssel demonstráljuk. Hétfőn is, vasárnap is, rossz napokon és a jobbakon. Akkor is, amikor nincs közönség. Nem mindig könnyű, hiszen egy-egy rosszul megválasztott szóval is felcsaphatnak az érzelmek, a mindig ugrásra kész indulatok, és sokat lehet veszíteni. Mindazt, amelyben a gyerek oly magától értetődően lubickol: a bőség és nem a szükség pillanatait. Viszont minden reggel ott a kárpótlás Dusi arcán. Még ha épp morcos is. A féltékenység pedig közben dologtalanul lebzsel bennem, és arcokat vág a nyálas hepiend miatt.
