Ha valaki, akkor ő aztán igazán színészdinasztiából származott. Nagyapja, Miklósy Gyula építtette a mai Klauzál, akkoriban István téren a Miklósy Színházat 1872-ben. Miután ez leégett, járta a vidéket, több kötetnyi naplójában szemléletesen ecsetelte a színészélet nyomorúságát, no meg persze a gyönyörűségét is. Mind a hat gyermeke a színházi létet választotta. A legkisebb fia, György édesapja, is naná, hogy színész lett. „Véletlenül” a mamája, Molnár Aranka is az volt. Mondhatni „vérfertőzéssel” kapta a színészetet. A zsigereiben hordozta, megörökölte. Amikor a papája az Óbudai Kisfaludy Színházban volt igazgató, gyerekszereplőként itt kezdte megtapasztalni a színészetet; nem kevesebb, mint huszonnyolc szerepet játszott. Rögtön meg is utálhatta volna a színházi életet, ami nem csak játék, hanem kemény munka, olykor robotolás.
A mama jó nevű primadonnaként Miskolcon, Pécsett, az Operettszínházban tevékenykedett. Korai férjhezmenetele azonban abbahagyatta vele a pályát. A szülők igazán tisztában voltak a színészet minden nyűgével, nehézségével. Ezért amikor a fiuk jeles bizonyítványokkal kijelentette, hogy színész akar lenni, jókora riadalom támadt. Leginkább a mama esett kétségbe. Azt mondogatta, ha valaki rendes ember is lehet, akkor miért akar színész lenni!? „Elpaterolták” a Pázmány Péter Tudományegyetemre bölcsészetet tanulni, ahol végbizonyítványt is szerzett, de előtte két évvel már a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója is volt. A papa játszotta Othellót, Cyranót, Ádámot egyaránt. Az ábrándjaiban neki is ez élt. Aztán a főiskolán aránylag hamar kiderült, hogy Cyrano, vagy éppen Rómeó kicsit más, mint amilyen ő. Kezdetben karakterszerepeket és hősöket egyaránt megformált. Két éve volt színész, amikor ráosztották például a fülig szerelmes Demetriust a Szentivánéji álomban. Mohón, mélységes alapossággal tanulmányozta a szerepet, feltárta jelenét és múltját, mégsem volt sikere vele. De amikor Gorkij Ellenségek című darabjában eljátszott egy kiállhatatlan, spicli hivatalnokot, mindenkinek leesett az álla, hogy hűha, milyen remek színész.
Ez a civilben amúgy vajra kenhető, a klasszikus polgári értékeket képviselő ember megtanult ármánykodókat, elaljasultakat, hát mögötti gonoszakat játszani. És megtanulta, hogy néhány mondatos szerepekbe, röpke színpadi jelenlétbe is egész sorsokat sűrítsen bele. Finom érzékkel beleilleszkedett az előadás stílusába. Nem úgy akarta felhívni magára a figyelmet, hogy harsány feltűnési viszketegséggel kilógott belőle. Ilyen tekintetben hasonlatos volt például Gyenge Árpádhoz, aki leginkább a Madách Színházban játszott, és szinte csontsoványan egészen más alkat volt mint ő. De nála sem jöhetett szóba, hogy a partnerei kárára akarjon kitűnni. Tisztán emlékszem arra, amikor Gogol Holt lelkek című regényének színpadi adaptációjában egy részeget játszott. Nem dülöngélt széles kilengéssel jobbra-balra-előre-hátra, nem kurjongatott, böfögött, káromkodott nagyokat, csak bambán maga elé meredve állt és állt. A semmibe révedt. Leheletnyit ingott a teste, és az arcán az tükröződött, hogy ő most nincs itt. Időlegesen, alkohol segítségével kiiratkozott a világból, elege van mindenből és mindenkiből, magából is, végletesen kétségbe van esve. Annyira minden mindegy hangulatba került, olyan totális nihilbe, hogy már annak sem nagyon látja értelmét, hogy néhány lépést tegyen. Ő csak úgy van, de nem tudja miért. Sokak érzéseit fogalmazta meg ezzel. Mondhatni, közhangulatot. Ezért maradt emlékezetes, évtizedek után is ez a röpke jelenet.
Körmendi János homlokegyenest más epizodista volt. Ő rendszerint ajtóstól tört be a házba, illetve a színpadra. Szinte akármit is játszottak, szeretett tapsra bejönni és tapsra távozni. Ezt rendre meg is csinálta magának. Az eljátszhatatlan szerepek specialistájának is tartották. Ráadásul fiatal korában gyakran tényleg csak pár mondatos feladatokat kapott. Beszéltem egyszer erről vele: „Muszáj volt kétmondatos statisztafeladatokból olyat csinálni, amivel föl tudtam magamra hívni a figyelmet. Eközben rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs olyan színházi műfaj, amelybe én beleillek.” Rendszeresen dúsította a szerepeit. Akár plusz beköpésekkel, maga által kitalált cselekvéssorral, igencsak felerősített mimikával, és temérdek színészi tapasztalattal, szép adag tehetséggel. Olykor lejátszotta a kollégáit, szétverte a szituációt, amibe hatalmas elánnal bejött. Néha emiatt rosszallóan összevontam a szemöldökömet. Máskor hálás voltam neki, hogy egy unalmas előadásba végre-valahára telivér életet hozott a színpadra. Gyakran eresztette szabadjára a ripacsvénáját. Ilyenkor előfordult, hogy jóformán kő kövön nem maradt, röhögtetett, ahogy belefér, ezért általában meglehetősen szerette a publikum.
Egyszer láttam Törőcsik Marit is így nekiszabadulni, pedig rá nem volt jellemző a ripacskodás, és színházban epizódszerepet is ritkán játszott. Még gimnazista koromban, éppen 50 éve mutatta be a Nemzeti Színház Ben Jonson Bertalan-napi vásár című vaskos komédiáját, az erős színpadi színektől ugyancsak nem mindig tartózkodó Major Tamás rendezésében. Törőcsik kurta szerepet, egy örömlányt alakított. És mondhatni, kitombolta magát benne. Tehette, hiszen amúgy is vásári komédiát adtak. Tiritarkán volt öltözve. Rikácsolóan kellemetlen hanghordozást vett fel, miközben egészen a színpad elejére jött, szinte a publikum arcába tolva mutogatta bájait. Ugyanakkor azt is érzékeltette, hogy ez egy kiszolgáltatott, kiélt nő, s megélhetése miatt is kénytelen ennyire csiricsáré módon feltűnő lenni. Vagyis azon kívül, hogy igencsak jóízűt ripacskodott, egyáltalán nem felejtkezett meg az emberábrázolásról.
Miklósy általában akkor is visszafogott maradt, ha körülötte a kollégáinak zöme bántóan ripacskodott. Frőhlich tanár úrként ott ült a Tanár úr kérem egy Szakonyi Károly által átvariált változatában, amiben a Karinthy által megírt egykori osztály tagjai osztálytalálkozót tartanak. Lerítt róla, hogy nem ezt várta. Hitt benne, hogy legalább Steinmannból világmegváltó tudós lesz, de csak egy vacak kis bankár lett, nyamvadt rózsadombi villával, meg egy halom pénzzel és tuti biztos egzisztenciával. Csak ült és joviálisan mosolygott. Megtört, kimért visszafogottsága érzékeltette, hogy mindaz az emberség, bölcsesség, amit igyekezett átadni, tovaveszni látszik.
