Az alapelveiben máig hatályos és már huszonnyolc éve változatlanul alkalmazott magyar nyugdíjtörvény - dacára annak, hogy a keretrendszer már kilencvennyolc módosítást megélt - az évek során egyre igazságtalanabbá vált.
A döntéshozókat nem késztette lépésre sem az Alkotmányt felváltó Alaptörvényben meghirdetett, a nyugellátásra vonatkozó új felfogás (azaz a szolidaritási-elv), sem a munkaerőpiaci struktúrában bekövetkezett megannyi változás, sem az átlagéletkor módosulása. Pedig a régi, idejétmúlt és kiüresedett fogalmakkal, eljárásrenddel és rutinnal már nem lehet érvényesen és eredményesen egy a társadalmi igazságosságot tükröző új nyugdíjrendszert kialakítani.
Be kellene látni, hogy az eddig nyilvánosságra került és a nyugdíjrendszer reformjára irányuló jószándékú törekvések hatástalanok maradtak. Hiába mutattuk be a legjelentősebb igazságtalanságokat: a férfiak és a nők, illetve a különböző típusú településeken élő idősek, valamint a korábban és a később visszavonult nyugdíjasok ellátása közötti különbségeket. Pedig leírtuk a nettó átlagos munkabérek és az átlagnyugdíj között tátongó szakadék folyamatos mélyülését is, az év eleji indexálás torzító hatásával, valamint az ország által megtermelt javakból való, egyre szűkülő részesedés elszegényítő következményeivel együtt.
Azt tapasztalhattuk, hogy az igazságtalanság felszámolására való törekvések rendre elakadtak a régi gondolati sémához ragaszkodók, illetve a fennálló nyugdíjrendszer haszonélvezőinek ellenállásán. Változatlanul maradt a mai nyugdíjrendszer méltánytalansága és a tisztességtelen gyakorlata.
A változás kiindulópontjaként fogadjuk el azt a tételt, hogy a nyugdíjasok nem terhei, hanem erőforrásai a társadalmunknak.
1. Szakítanunk kell azzal a politikai frázissal, hogy a demográfiai folyamatok negatív mutatói megnehezítik a jövőbeli nyugdíjak kifizetését. Ez a hamis állítás azt a célt szolgálja. hogy az elégedetlenkedők gondolatait blokkolja, megoldási javaslatait tévútra terelje. Könnyen belátható, hogy egy társadalom jóléte, gazdagsága nem az adott nemzet létszámától függ. Magyarországon a munkaképes korúak száma 2010-ben 6148 ezer fő, míg 2023-ban 5896 ezer fő volt. (252 ezer fős a csökkenés.) Ugyanebben az időszakban az ország GDP-je 27,5 ezer milliárd forintról 75,5 ezer milliárd forintra nőtt. Reálértéken 151 százalékos a növekmény. Tehát miközben fontos törekvés a népességszám folyamatos emelkedése a nemzet nyelvének, kultúrájának és hagyományainak megőrzése szempontjából, a jövő fenntartható nyugdíjfolyósításának fedezete az ország „emberi erőforrásának” minőségi javulásától és a gazdasági produktivitás növekedésétől függ.
2. A nyugdíjak finanszírozási keretének tisztán látásához fontos szakmailag pontosítani a „Nyugdíjbiztosítási Alap” természetét. Az adott fejezet a költségvetés szerves része, amely a költségvetési fejezetek minden sajátosságát viseli. Többször olvashattuk már azt, hogy „a kormány a költségvetés egészért felelős, és nem egy-egy fejezetéért”. A tételből sokan azt a téves következtetést vonják le, hogy csak a „Nyugdíjbiztosítási Alap” fejezetre szűkíthető le a „felosztó-kirovó rendszer” vagy a „folyó fizetési” megközelítés. A ”felosztó-kirovó rendszer” a valóságban a költségvetés egészére igaz, és nem csupán az egyik fejezetére. Egy sajátossága azonban van a nyugdíjfejezetnek: ezt az államháztartási törvény a „felűről nyitott költségvetési előirányzat” kategóriába sorolja, magyarán az összege mindig pótolható. Így tehát a „nyugdíjkassza” fogalom felületes használata egy nem létező korlátot közvetít.
3. Rövid számítással igazolhatjuk, hogy akár éves időtávban, akár az életút egészét tekintve, összességében több nyugdíjcélú közterhet fizetnek be a munkaadók és a munkavállalók a költségvetésbe, mint amennyit közfinanszírozásként aztán az érintettnek nyugellátására folyósítanak. Ha a szociális hozzájárulási adót és a társadalombiztosítási járulékot az adott évben (az alkalmazottak átlagos létszámával és az átlagbérrel számolva) minden érintett közteherként befizetné a költségvetésbe, akkor havi szinten közel 480, éves szinten közel 5800 milliárd forint állna rendelkezésre. (A kivételeket, mentességeket, kedvezményeket figyelmen kívül hagytuk.) A befolyt nyugdíjcélú közterhek tehát fedezetet nyújtanak az öregségi nyugdíjak folyósításához, mert ahhoz havi szinten 460, éves szinten 5900 milliárd forint szükséges. (Legalábbis az átlagos öregségi nyugdíjasok számával és az átlagnyugdíj nagyságával számolva.)
A tisztánlátást azonban erősen zavarja, hogy a hatályos előírások szerint az öregséginyugdíj-kifizetéseken túl a költségvetés érintett fejezetét terheli még további 21 egyéb jogcímen történő kifizetés. Ugyanakkor ha az életút egészét tesszük vizsgálatunk tárgyává, és az átlagos szolgálati évek számát (38 év), valamint az átlagos nyugdíjfolyósítási időszakot (17 év) vesszük figyelembe, akkor még egyértelműbbé válik az aktív időszakban teljesített túlfizetésünk.
4. A költségvetés teherbíróképességének megítélésekor alapelv, hogy a kiadási oldal mellett figyelembe kell venni a bevételi oldal tételeit is. Márpedig a nyugdíjasoknak folyósított ellátás közel 40 százaléka egy hónapon belül visszakerül a költségvetésbe. Ők a ma hatályos közterhek (54 jogcím) jelentős részét maguk is fizetik, gondoljunk csak a napi vásárlásokat terhelő és a szolgáltatások igénybevételekor jelentkező áfára, továbbá a különféle járulékok, adók, illetékek, vámok, regisztrációs, hozzájárulási és készenléti díjak összegére.
5. A nyugdíjkorhatárt elérők döntő hányada visszavonul a napi aktív munkavégzéstől, és kéri a nyugdíjazását. De jelentős részük a nyugdíj mellett továbbra is értékteremtő tevékenységet végez (azaz dolgozik). Közel 280 ezren a munkaerőpiaci területen, több mint 350 ezren a vállalkozási szférában aktívak (egyéni vagy társas vállalkozók) Az általuk előállított termékek és szolgáltatások közterheit (a tb és a szocho kivételével) befizetik a költségvetésbe. Itt kell megemlíteni a mindmáig méltatlanul elhallgatott, az ország GDP-jéhez közvetve hozzájáruló önkéntes és nem fizetett, gondozói és háztartási munka értékét is.
Lakossági szinten az önkéntes munka értéke 747 milliárd forint, melynek arányos része a 65-74 év közöttiek esetében közel 250 milliárd forint.
6. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy a mai nyugdíjasok (és az ő felmenőik) jelentős vagyont hagynak örökül az őket követő generációkra. A KSH számításai szerint a GDP a mai idős korosztály munkába lépésekor, tehát kb. 1960-ban létezett értékét 100 százalékos viszonyítási alapnak tekintve, 2023-ra a GDP 535 százalékra nőtt. Értelmezhetjük ezt az örömteli növekményt a mai nyugdíjas generáció hagyatékának is, amelyet a mai aktív korosztálynak hagynak örökül. És akkor nem is említjük az örökül hagyott világörökségi helyszíneket (9 tétel), a nemzet szellemi kulturális örökségét (13 tétel), a hungarikumokat (67 tétel), továbbá a számtalan települési értéktárban rögzített büszkeségeket. Ennek a hagyatéknak ma is keletkezik hozadéka, amelyből az időseknek is részesedniük kellene.
7. Ha az idősek tisztességes és méltó megélhetéséhez biztosítani szeretnénk a költségvetési forrásokat, akkor ehhez a legjelentősebb tartalékot az állam működési hatékonyságának javításában kellene keresni. A negatív jelenségek javítása már önmagában is jelentős plusz forrást biztosítana a költségvetésnek – benne a nyugdíjak akár duplájára való emeléséhez. Az árnyék, szürke, fekete gazdaság visszaszorítása, valamint az áfa-rés csökkentése (GDP 10-13 százaléka), továbbá a sajátos politikai okok miatt felvett drága hitelek törlesztése (GDP 0,5 százaléka), valamint a közbeszerzések túlárazásának csökkentése (GDP 0,5 százaléka), ahogy a „behajthatatlannak” minősített kintlévőségek csökkentése (GDP 0,4 százaléka) is megkönnyítené a helyzetet a költségvetés kiadási oldalán.
A szerző nyugdíjelemző.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.