„Az emberek ugyanazért szeretnek bűnügyi témájú könyveket olvasni, amiért régen kedvelték a nyilvános kivégzéseket”

1981. május 8-án Szegeden a Tolbuhin sugárúton, a Kátay utca sarkán sétált egy férfi a volt feleségével. Összevesztek, brutálisan összeverte a nőt a nyílt utcán, majd elment. Az asszony másnap a kórházban meghalt. A tettes jogerősen 14 évet kapott. Bekerült a Csillag börtönbe. A meggyilkolt nő egyik barátnője elkezdte látogatni, később börtönházasságot kötöttek. A férfi a jó magaviselete miatt pár napos eltávozásokat kapott. Az egyik ilyen alkalommal a második feleségét is megölte – sorolja a megdöbbentő adatokat Dulai Péter. A Gyilkosság a panel tetején és az Amiért halál jár című könyvei után idén megjelent harmadik kötete, a Rémület. Ennek a bemutatóján hallottuk a hátborzongató részleteket. A könyv a rendszerváltást megelőző öt évtizedben Magyarországon elkövetett köztörvényes gyilkossági ügyek közül dolgoz fel harmincat. A rendőrségi felvételekkel, korabeli újságcikkekkel és kriminalisztikai háttéranyagokkal kiegészített esetek megrázó őszinteséggel mutatják be 20. századi társadalmunk sötét oldalát.

– Az emberek ugyanazért szeretnek bűnügyi témájú könyveket olvasni, amiért régen kedvelték a gladiátorjátékokat, a nyilvános kivégzéseket – mondta lapunk kérdésére Dulai Péter. – Ma is akarunk időnként borzongani, de csak messziről. Valamiért velünk született tulajdonságunk, hogy kedveljük a véres történeteket, az agressziót, és azt is, ha a tettes megbűnhődik. Körülbelül ez lehet ennek a vonzalomnak a pszichológiája, ezért vannak oda az olvasók a krimikért. Sőt, ahogy tapasztalja, talán egyre jobban keresik az ilyen könyveket. Ráadásul könnyebb helyzetben is van a ma olvasója, hiszen bár régen is érdekelte a bűn világa az embereket, de a digitális korban sokkal több a fellelhető forrás.

A szerző doktori kutatásai során többek között a rendőrség rendszerváltás előtti évtizedekben alkalmazott, emberölési ügyekkel kapcsolatos kommunikációját vizsgálja. Lapunk kérdésére azt felelte, lát változásokat, arra például rájöttek az egyenruhások már a 60-as, 70-es években, hogy nem jó, ha egyáltalán nem mondanak semmit egy bűnügy kapcsán. Azt is felismerték, hogy az embereket érdemes bevonni a bűnüldözésbe, mert tudnak segíteni megtalálni az elkövetőt, vagy éppen egy eltűnt személyt. Egyelőre azonban még mindig azt látja, hogy a rendőrség éppen csak annyit mond, amennyit nagyon muszáj. Ez nem feltétlenül baj, de a sajtónak legtöbbször kevés, így az pluszban próbál „nyomozni”. – Szóval – tette hozzá –, a rendőrség és a sajtó érdekei nem feltétlenül keresztezik egymást.