In medias res kezdéssel lódult neki a 78. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramja már az első napon bemutatott egy igen kvalitásos művet, mely már a létezésében is kakukktojás, hiszen Szergej Loznyica ukrán rendező a szovjet sztálinista terrorba, 1937-be visz el minket a Két ügyész című alkotásában, amelynek alkotói a putyini hatalom elől menekültek el európai emigrációba. Mint például a főszerepet alakító Alexander Kuznyecov, aki félig orosz, félig ukrán nemzetiségűként, az utóbbi oldal mellé állt, így távoznia kellett Moszvából – ergo lemondott a napi tízezer eurós filmsztári fizetéséről azt a nyugaton éhezésre váltva. Csodálatosan ironikus, hogy ő alakítja azt a fiatal ügyészt, Kornyevet akit Brjanszk városában épp három hónapja neveztek ki és véletlenül eljutott hozzá egy politikai fogoly saját vérével írt kérvénye, pedig az NKVD emberei nagyon ügyelnek, hogy ne jussanak ki a börtönből panaszok. De hát a rendszer nem tökéletes... Kornyev pedig naivitással teli, elhivatott bolsevik, aki a végére akar járni az esetnek. Elmegy a börtönbe, ahol tanúja lesz annak, hogyan kínozzák a rabokat és íratnak velük alá olyan vallomásokat, melyekben el nem követett bűnöket vállalnak magukra. Ezután az ügyész elutazik Moszkvába, hogy tájékoztassa a korrupciótól a legfelsőbb ügyészt, ez pedig drámai sorsfordulatokat okoz. Loznyica lapunknak elmondta, hogy arról akart filmet készíteni, amikor valaki nagyon hisz az ideológiában, mely végül elpusztítja, így áldozatává válik. Szavai szerint a filmje egyértelmű utalás arra, hogy a sztálinista rendszer nem múlt el, és ezt most Putyin alkalmazza a gyakorlatban.
- Ukrajna elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon az orosz nyomásnak. Mindemellett nagyon furcsának találom az európai vezetők és az Európai Unió álláspontját. Unjuk már, hogy mindig ugyanazt halljuk. Igen, egy napon befogadunk titeket az unióba, és segíteni fogunk nektek. Ugyanezt a dallamot halljuk újra és újra, és egyre halványabban cseng. Furcsa, hogy nincs egyetlen politikus sem, aki valóban felelősséget akarna vállalni, és ténylegesen cselekedni kezdene a szavak helyett – mondta a Népszvának Szergej Loznyica. Arra a kérdésünkre, hogy mit szól ahhoz, hogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke egyértelműen az ukrán csatlakozás ellen van, gyorsan jött a válasz:
- Mit lehet erre mondani? Mr. Orbán egy mini sztálinista rendszert épített fel. A magyar társadalom tükre, azt hangoztatja, amit a népe gondol. Nem igaz? Ha nem, akkor árulja el, hogy lehet kétharmaddal hatalmon?
Bátrabb a főszereplő, mint a film
Mindenesetre politikai jellegű művekből van pár a versenyben – elvégre ha már a művészet egyfajta társadalmi kommentár szándékával készül – és a fél világ Ari Aster amerikai rendező legújabb művét várta, az Eddingtont, mely egy Új-Mexikóban lévő kisvárosban játszódik a covid idején, ahol a fehér bőrű sheriff, Joe (Joaquin Phoenix) úgy dönt, hogy elindul a választásokon és leváltja a az „latino, azaz idegen” Ted Garciát (Pedro Pascal) a kormányzó poszton. Joe gyűlölete azonban nem politikai, hanem személyes, mivel úgy tudja, feleségét (Emma Stone) Ted megerőszakolta korábban. Az Eddington mindemellett a közösségi médiák kritikája is szeretne lenni, és az első bő órában valóban azt gondolhatja a néző, hogy itt most valami nagyon okos műalkotás kockái peregnek le előttünk. Aztán először az tűnik fel, hogy hiába helyezte Ari Aster egy bizonyos országba és időszakba a cselekményt, sem Donald Trump, sem Joe Biden neve nem hangzik el. Ellenben egyre gyakoribbá válnak az érthetetlen fordulatok és azt érezzük, hogy leesik a vászonról az okosság, ami mögött egy kifejezetten buta mesét látunk, melyben ráadásul olyan színészt pocsékolnak el a semmire, mint Emma Stone.
Mindemellett várható volt, hogy lesznek „forró” kérdések a film sajtótájékoztatóján, amelyen egy spanyol kolléga Pedro Pascalnak kérdezett be, hogy szerinte valóban félni kell-e az Egyesült Államokban élő latin-amerikai bevándorlóktól. - Nyilvánvalóan nagyon ijesztő egy olyan színész számára, aki részt vett egy ilyen filmben, hogy ilyen kérdésekről beszéljen – válaszolta Pascal. - Ez túl megfélemlítő kérdés ahhoz, hogy megválaszoljam. Nem vagyok elég tájékozott. Mondandóját ennek ellenére folytatta. - Azt akarom, hogy az emberek biztonságban legyenek és védelmet élvezzenek – mondta Pascal.
- Nagyon szeretnék a történelem jó oldalán élni.
Továbbá elmondta, hogy Salvador Allende katonai diktatúrája elől menekült chilei szülők gyermekeként mindig ki fog állni a menekültjog elvei mellett. Ugyanakkor fél attól, hogy tovább kritizálja a jelenlegi amerikai kormányt, mivel ez a téma most eléggé érzékeny. Tegyük hozzá, Pascal bátrabb volt, mint a film, amelyben szerepel.
Boldogságtól az elmebaj bugyraiba
Bár a sztárok sem tudták megmenteni Ari Astert a bukástól (a Screen International nemzetközi kritikusokból álló zsűri táblázatában konkrétan a sereghajtó), nem kell aggódni, voltak még sztárok jobb művekkel a fesztivál első felében. Lynnes Ramsey skót rendező Die, My Love (Halj meg, szerelmem) című filmjének két főszereplője Jennifer Lawrence és Robert Pattinson.
A fiatal házaspár Amerika legmélyebb vidékére költözik a férj halott apjának házába, hogy a frissen született közös gyermekükkel idilli családi életet éljenek. Ami a kezdetekben sikerül is, miközben a feleségen lassan kitör a mentális betegség. Eleinte azt hihetjük, hogy szülés utáni depresszió a film témája, de Ramsey sokkal mélyebbre ás az elmebaj bugyraiban. Hátborzongató látni és átélni azt, amikor a boldog napokból stresszes depresszió lesz, a szex eltűnik, mert már inkább ijesztő, mint vonzó. A mentális betegséggel való együttélés borzasztó nehéz, mind annak, aki szenved emiatt, és annak is, akinek el kell viselnie a szeretett féltől. Ramsey meg van annyira genyó és tehetséges, hogy ha megteheti, akkor elemeli ezt az egészet a realizmustól, hogy a frász törjön ki az emberen. Mit lehet erről még elmondani? Hogy Robert Pattinson és Jennifer Lawrence (senkit sem láttam még fürdőszobát ennyire egyéni módon szétkapni) zseniálisak a vásznon. Igen – de ez kérdéses volt bármikor is?
Jóleső harc a Közel-Keleten
Wes Anderson is sztárok csapatát hozta el a Croisette-re, az amerikai alkotó Benicio Del Torót (aki egy Korda Zsa-zsa nevű üzletembert alakít), Michael Cerát és Mia Threapletont (nem mellékesen Kate Winslet lánya) vetette be – utóbbi ezzel az alakításával elképesztő nagy karrier előtt áll. Anderson újabb elegáns, excentrikus, egyenes vonalú vígjátékot alkotott A főníciai séma címmel: mint mindig, most is könnyen vádolható azzal, hogy filmjei stílusukban hasonlítanak egymáshoz, de ez biztosan nem több, mint azoknak a rendezőknek az alkotásai, akik hagyományos filmeket készítenek, amelyek hasonlítanak az összes többi hagyományos filmhez a világon – szóval én biztosan nem fogok ebbe belekötni.
A világ legnagyobb filmfesztiválján minden lehetségesA főnicíai séma roppant szórakoztató, Anderson szokásos hatalmas lendületével készült, részletgazdag és inspirált, s karakterek – mármint a három főszereplő – abszurdan szellemesek. És persze, mert Anderson megteheti, olyan színészeket, mint Tom Hanks, Willem Dafoe, Benedict Cumberbath és Scarlett Johansson bedob pár perces mini szerepekre. Hogy pontosan mi a cselekménye a műnek, szokás szerint olyan bonyolult lenne taglalni, melyre ez a cikk akkor sem lenne elég, ha csak erről íródna. A lényeg, hogy Korda egy kitalált közel-keleti ország gazdaságát uralja egymással összefonódó bányászati, közlekedési és halászati vállalkozásokkal, kizsákmányoló rabszolgamunkát alkalmazva, ráadásul úgy manipulálva a mezőgazdasági piacot, hogy éhínséget okozhat. Nem így lesz végül, de - ahogy Truffaut írta Lubitsch filmjeiről - meg kell küzdeni a happy endért. De ez legalább egy jóleső harc.
