Schubertet nem utolsó sorban alacsony termete miatt is Schwammerlnek, Gombácskának becézték barátai, akik nem is biztos, hogy valódi nagyságának teljes tudatában voltak. Sírkövére az író, Grillparzer megfogalmazásában a következőt vésették: “ A zeneművészet gazdag kincset temetett el itt, de még annál is szebb reményeket”. Schubert mint zeneszerző azonban egyáltalán nem volt kedélyes bohém, és bár bizonyára sajnálhatjuk, hogy mivel nagyon fiatalon távozott sok-sok nagyszerű mű nyilván nem születhetett meg, de amit megírt, azok között ott vannak a zenetörténet legnagyszerűbb legmélyebb, legszebb alkotásai. Pontosan azért is, mert Schubert tisztában volt az élet mögött rejtőző rettenetes sötétséggel is, és ezt ki is tudta fejezni.
A Befejezetlen szimfónia kezdeti lágy dallamait például hamarosan egy várakozás fokozó szünet után, meglepetésszerűen hirtelen fortissimo akkord szakítja meg, ezt a Keller András vezényelte zenekar nagyon pregnánsan kihangsúlyozva szólaltatta meg, kissé tán felborítva a klasszikus arányokat -, de végeredményben elfogadható értelmezési szándékkal, a szépség mögött rejtőző sötétségre mutatva. Ezzel szemben a Gidon Kremer által még az első részben játszott Schubert mű, a B-dúr polonéz nem akart több lenni, mint ami, egyszerű népi vagy arra nagyon hasonlító dallam magas rendű műzenei feldolgozása hegedűre és zenekarra. Ezt Kremer úgy oldotta meg, ahogy várható volt tőle: nemes egyszerűséggel, és a “nemes” itt nem egyszerűen csak bevett szófordulat.
Persze a koncerten - ahová sokan leginkább miatta jöttek -, a fő szám mindenképpen Philip Glass kettősversenye volt az ő és a litván csellista, Giedrė Dirvanauskaitė előadásában, aki egyébként a Kermer által 1997-ben életre hívott Kremerata Baltica egyik alapítótagja és szóló gordonkása. A Kettősverseny hegedűre és csellóra bemutatója 2010-ben a Holland Táncszínház előadásán volt, tehát valódi balett zene, Glass megszokott stílusában. Monoton ritmika, egyszerű, sokszor szép dallamok, hol könnyebben befogadható, hol disszonánsabb harmóniákkal, sok-sok ismétlődéssel.
De, ha koncertteremben halljuk, valamiről lemaradunk, a két zenész ugyanis a szólótáncosok avatarjaiként jelenik meg. A három tétel mindegyike hosszabb duóval kezdődik, és a mű szintén a szólistapáros kettősével végződik, ezeket Kremer és Dirvanauskaitė - mondanunk sem kell - hallatlan összeszokottsággal, elképesztő technikai biztonsággal és zenei kifejező erővel adták elő, mint ahogy további játszanivalóikat is. A duók alatt egyébként a színpadon a szólótáncosok is elkülönülnek a többiektől, ezzel is igazolva a concerto formát - a szólisták és a tömeg - a zenekar “versengését”. Más pillanatokban ugyanakkor részt vesz a duó a közös munkában is, a zenekarral is játszanak együtt, concertálnak. Hallottuk tehát a glassi zenei világ jellegzetes ritmikai és dallami formuláit, sok-sok érdekes nagyzenekari hangszínnel, végeredményben fajsúlyos, elgondolkodtató alkotást hozott el a két művész, akik nem először játszották ezt. A zenekar tagjai felkészült, jó partnerei voltak a világklasszis szólistáknak.
Infó: Barber: Adagio, Schubert: B-dúr polonéz, Glass: Double Concerto, Beethoven: Cavatina, Schubert: Befejezetlen szimfónia. Gidon Kremer hegedű, Giedrė Dirvanauskaitė cselló. Concerto Budapest, karmester Keller András Zeneakadémia, nagyterem 2025. május 9.
