Napi ötezer forint… ennyi az ukrán menedékesek lakhatási támogatása naponta. Ezt sajnálja a kormány azoktól, akiknek háború dúl az országában. Olyan ez, mint minden baj, nem tudjuk elképzelni milyen, ameddig nem velünk történik.
Márpedig a háború borzalmas, akkor is, ha valaki olyan területen lakik, ahol épp nem bombáznak. Csak épp elviszik a férjét, apját, gyerekét. Ha ez nem lenne elég, Európában egyedülálló módon a kormányunk ahhoz kötötte a lakhatási támogatást, hogy ki honnan érkezett. Vagyis havonta megmondják, hogy Ukrajna mely területén van annyira háború, hogy aki onnan jön, azt már támogatni lehessen. Ironikus, hogy nálunk viszont háborús veszélyhelyzet miatt rendkívüli jogrend van, és minden bajunkat a háborúra kenjük. Ráadásul úgy sajnálja mindenható kormányunk az ötezer forintot, hogy a menekültek többsége nem is marad itt. Mert mégis, ki akarna önszántából itt élni? Akik mégis letelepednek, ők nagyrészt kárpátaljai magyarok. Azok, akiknek egyébként megannyi külhoni támogatást küldünk a mi adónkból, csak hát azt már ugye nem szeretjük, ha itt akarnak élni, és ne adj Isten majd ide is adóznak. A kormány pedig elhárította a felelősséget: sikeresen belerángatta ebbe a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, ők lettek a menekülthelyzet koordinálásáért felelős szervezet, amire feltehetően jó sok pénzt kaptak. Hovatovább, amikor menedékeseket tettek utcára, a rendelet miatt, a szeretetszolgálat átvállalta a költségeket. Nyilván rosszul festett, hogy kisgyerekek alszanak a járdán, meg kellett oldani. De most hirtelen elfogyott ez a pénz is, és jó páran visszatértek Ukrajnába. Embertelen? Az! Ugyanakkor nem annyira egyszerű ez. Aki elítéli a Máltai Szeretetszolgálatot, mert igent mondott a kormánynak, az tegye fel magának azt a kérdést: ha neki kéne ennyi kiszolgáltatott sorsú emberről gondoskodnia megtehetné-e, hogy elhajtja a kenyeret adó kezet?