pszichológia;önismeret;

Az önfejlesztés csapdái és a toxikus pozitivitás

Az önfejlesztés a mai világunk egyik fő kulcsszava. Ösztönös vágyunk, hogy meghúzzuk a határainkat, megtaláljuk, mi a jó nekünk és tudjunk úgy élni, hogy harmóniában vagyunk önmagunkkal és a környezetünkkel. Rengeteg információ kering erről az online és offline térben egyaránt. Fontos, hogy rátaláljunk a megfelelő szakirodalomra, amit hiteles szakemberek írtak, felfedezzük a legmegfelelőbb virtuális segédanyagokat vagy személyes részvételt igénylő workshopokat. Sajnos sok a kókler, ezért nagyon kell figyelnünk, ha segítséggel szeretnénk belépni legbensőbb énünk bugyraiba és kisimítani a ráncokat, redőket belőle, ehhez az útmutatást pszichológus-újságíró szerzőnk.

Nagyon hasznosnak tartom, hogy a világ afelé megy el, hogy már nem csak az alapvető fizikális és testi szükségleteket látjuk el, hanem igényünk van egy magasabb „Én” megélésére is. Ez hol sikerül, hol pedig nem, attól függ, hogy mennyire hagyják a körülmények. De az önfejlesztés ott van mindenhol és mi, akiknek szükségünk van rá, élünk is vele. De vajon jól? Tudunk-e megálljt parancsolni neki, és nem csak a mi szemszögünkből szemlélni a világot?

Nekem minden jár!

Az önfejlesztés túlzásba vitelével az lehet a probléma, hogy átesünk a ló másik oldalára és elfelejtjük az egyik legfontosabb tényezőt, hogy nem mindenkitől elzárkozva a természet lágy ölén élünk, mint valami remete, hanem bizony társadalomban, és így társas lények vagyunk. És bizony az emberek, akik körülvesznek, különféle fejlődési szinteken mennek keresztül, akárcsak mi. De közel sem biztos, hogy ugyanott tartanak, sőt… Mi sem lehetünk biztosak abban, hogy épen hol tartunk, vagy az irány jó-e?!

Ezt persze nem tudjuk lemérni, ez nem egy egzakt tudomány, nem létezik rá mérleg, vagy mérőszalag, vagy más mérőeszköz. Így a saját érzékelésünkre kell hagyatkoznunk, és a boldogságérzetünkre vagy belső elégedettség-mérőnkre, amit remekül visszatükröznek a körülöttünk lévő emberek.

Jó esetben, amilyen hangon kiabálsz be az erdőbe, olyan hang fog visszajönni onnan. 

Persze, vannak azok az esetek, amikor mi magunk sem és a többiek sem látnak ki a frusztrációjuk fátylán, és az önmarcangolás összes felhőcskéje ott repdes sötéten a fejünk felett, ekkor az önreflexió és a társadalmi visszatükröződés sem megfelelő. Ilyenkor túlzott arroganciával vagy zárkózottsággal, esetenként gőggel rejtjük el téblábolásunkat és tehetetlenségünket.

Amikor úgy hisszük, hogy már a fejlődés csúcsa felé araszolunk egy cseppet sem könnyű úton, vagy csak puffogtatjuk a frázisokat, nem gondolunk bele, hogy a másik ember mit és hogyan érez. Automatikusan érzékeltetjük, hogy mi már fentebb vagyunk, megdolgoztunk a mentális egészségünkért és ez nekünk jár... Nekünk jár, hogy erőszakosabban mondjuk, nekünk jár a jobb parkolóhely, nekünk jár a fullextrás bánásmód, nekünk jár a jog, hogy beleszólunk mások életébe, és így tovább.

Nekünk jár, hiszen a másik megérthetné, hogy mi min megyünk keresztül és éppen dolgozunk magunkon. De a másikat ki érti meg? Ki helyezkedik a másik bőrébe? Ki bújik a cipőjébe és járja végig ugyanazt az utat?