Közös planetáris otthonunkat, természeti környezetünket jobban kellene óvni elsősorban saját magunk meggondolatlan, nem kellően előrelátó beavatkozásaitól. Ha tovább pusztítjuk, szennyezőanyagokkal károsítjuk, véges erőforrásait gyorsuló ütemben fel- és elhasználjuk, természeti és természetközeli területeit felszámoljuk, akkor egyúttal a saját életminőségünket és a következő nemzedékekét is veszélyeztetjük.
E felismerés régi keletű, de a bennünket körülvevő, életünk alapvető természeti erőforrásait biztosító környezet megóvásának jelentőségére való figyelemfelhívás szükségessége, a természetkárosító tevékenységeinkért, azok következményeiért viselt közös felelősségünk megértetése nemhogy elévült volna, hanem még inkább kulcsfontosság lett.
Tanulságos, hogy egy rendkívül súlyos környezetszennyezési eset nyomán alakult ki több mint öt évtizeddel ezelőtt előbb egy nemzeti szintű, majd idővel egy nemzetközi mozgalom a környezetvédelem – és ahhoz kapcsolódóan a környezeti nevelés és tudatosság – támogatására.
A környezeti katasztrófák „ébresztő” hatása
Emlékeztetőül: 1969 elején egy dél-kaliforniai tengeröbölben működő olajfúró kútból nagy mennyiségű olaj öntötte el a tengeröblöt és a partot, hatalmas pusztítást végezve az élővilágban. Ezt követően az akkori amerikai elnök (Richard Nixon) a környezetvédelem állami szervezetének kialakítását kezdeményezte és ennek révén a társadalom bevonását a környezeti problémák megelőzésébe és a kármentesítésbe. A közvetlen – nem „felülről szervezett” – társadalmi részvételt legalább ilyen fontosnak, ha nem fontosabbnak tartották mások (Gaylord Nelson szenátor és az általa felkért ifjú szakember, Denis Hayes).
Így jött létre egy kiterjedt hálózat, amelynek első nagyszabású, Föld napja elnevezésű megmozdulására sok amerikai nagyvárosban 1970. április 22-én került sor. Ebből kerekedett ki a következő évtizedekben a világszerte megtartott, civil szervezésű esemény.
Az említett tengeri kőolaj-kitermelés és a súlyos környezetszennyezés tágabb megközelítésben abba a múlt század közepétől a világban kialakult „nagy felgyorsulási” folyamatba illeszkedett, ami a nagyfokú népességgyarapodást és gazdasági növekedést jelentette, és amely együtt járt a természeti erőforrások iránti kereslet szinte exponenciális ütemű emelkedésével.
Az ipari balesetekből fakadó szennyezések terén az 1960-as évek végétől a mértékbeli fordulatot a mind kiterjedtebb földhasználat-változás, erdőpusztítás, vegyianyag-használat vagy például a korábbiaknál jóval nagyobb kapacitású olajszállító tankerek és konténerhajók hozták el. Ez az az időszak, amikor például 1967-ben a brit Torrey Canyon tanker zátonynak ütközött Cornwall közelében, és több mint százezer tonna kőolajjal árasztotta el a tengert, vagy amikor 1962-ben a DDT súlyos mellékhatásaira hívta fel a figyelmet Rachel Carson. Mindezek hatására a kormányközi és a nem-kormányzati együttműködés is kitágult: nemzetközi környezetvédő szervezetek alakultak (Föld Barátai, Greenpeace, 1971) és sor került az első környezetvédelmi világtalálkozóra az ENSZ égisze alatt (Stockholm, 1972).
A több mint öt évtizede történtek tanulságosak abban a vonatkozásban is, hogy a későbbiek során sokszor szintén emberi vagy természeti eredetű katasztrófák „kellettek ahhoz”, hogy valóban komolyabban vegyék/vegyük a környezet védelmét. Ilyen szélsőséges jelenségekre itt csak három további esetet említve: az 1986. évi csernobili atomerőmű-baleset, az 1995. évi pusztító kóbei (Japán) földrengés és a 2004. évi délkelet-ázsiai szökőár is nagy hatással lett a környezetvédelemmel, természetmegőrzéssel foglalkozó nemzetközi együttműködés kibontakozására. Mindezeket követően újabb és újabb globális egyezmények és programok születtek. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezek önmagukban nem elégségesek a sokrétűvé és növekvő mértékűvé váló környezetkárosítás mérséklésére (vagy még inkább a megelőzésre), hanem elengedhetetlen a társadalmak környezeti ismereteinek, környezettudatosságának megerősödése, mindezen ügyekben a közvetlen érdekképviselete és részvétele.
Magyarországon két évtizedet kellett arra várni, mire eljöhetett a „nagy nap” a Föld Napja Alapítvány szervezésében, amikor is először 1990. április 22-én számos településen sokak részvételével megtartott rendezvényeken volt szó a társadalom és a környezet harmóniájának fontosságáról. Persze embertársaink, és a természet tiszteletét is magában foglaló életszemlélet alakításában gyermekkortól kezdve meghatározó szerepe volt és van a jó példamutatásnak, a családnak, az iskolának, a társadalmi környezetnek. Emiatt is lényeges, hogy a „hivatalos”, állami hazai környezetvédelem mellett az 1980-es évek végétől kezdve mind több civil környezetvédő szervezet is létrejött, tagjaik elkötelezetten cselekedtek, valamint bekapcsolódtak a nemzetközi együttműködésbe.
Természeti környezetünk megóvásának szó szerint létfontosságú ügye kezd ismét a „nemigen érünk rá erre most” kategóriába süllyedni az újra rendkívül feszültté vált nemzetközi és hazai helyzetben. Márpedig számos kritikus jelentőségű társadalmi-gazdasági probléma hátterében lényeges környezeti tényezők is meghúzódnak, továbbá e problémák megoldása sem választható el a veszélyes környezeti folyamatok megfelelő kezelésétől.
A hatások nem ismerik az országhatárokat
Ami a nemzetközi vetületeket illeti, már sok évtizeddel ezelőtt kellőképpen ismert volt, hogy a társadalmak környezetmódosító és egyúttal környezetpusztító tevékenységének következményei nemhogy nem állnak meg az országok határainál, hanem nagyon távolra is eljuthatnak és akár fokozatosan az egész bolygóra kiterjedhetnek. E felismerésben komoly szerepe volt az első „Nemzetközi Geofizikai Év” (1957/58) során végzett környezeti megfigyeléseknek, majd a környezettudomány képviselői által közzétett jelzéseknek.
1962-ben jelent meg Rachel Carson könyve („Néma tavasz”), aki a nagy távolságokra eljutó DDT „akaratlan” mérgező mellékhatásai mellett általában is szólt a társadalmak által előidézett környezeti problémákról: „A leginkább aggasztó a mindannyiunk által a környezetet fenyegető hatások közül a levegő, a föld, a folyók és a tenger elszennyezése veszélyes és akár pusztulást okozó anyagokkal”. A fosszilis tüzelőanyagok gyorsuló ütemű használata miatt a szén-dioxid légköri koncentrációjának emelkedéséből fakadó éghajlatváltozási kockázatokra utalt Bert Bolin és Erik Eriksson (1958), valamint Charles Keeling (1960). Svante Odén pedig e tüzelőanyagokból eredő kén-dioxid kibocsátást kárhoztatta az erősödő környezetsavasodásért 1968‑as írásában: „A savas esők okozzák végső soron a folyóvizek növekvő savasságát (…), hatással lehetnek a talajokra, a terméshozamok és az erdőterületek csökkenéséhez is vezethetnek”. Ugyanabban az évben Garrett Hardin könyvében („A közlegelők tragédiája”) a nyílt tengeri területeken kötetlenül és felelőtlenül folytatott (túl)halászatról, és általában a környezet mind súlyosabb elszennyezéséről írt. Michel Batisse 1969-ben már a teljes bioszférát veszélyeztető hatásokra hívta fel a figyelmet: „Az emberiség viszonylag rövid történelmének időszaka alatt olyan mértékben ellenőrzése alá vonta a természetet, hogy ezáltal valójában azt elpusztítja. Ez pedig halálos veszélyt jelent a bioszférára.” Az 1968-ban létrejött Római Klub mindeme problémákra kitérő, „A növekedés határai” című elemzése pedig pár évvel később jelent meg. 1972-ben Barbara Ward és René Dubos pedig részletes elemzést adtak a környezetet terhelő, globalizálódó emberi beavatkozásokról „Csak egyetlen Föld van – Egy kicsiny bolygó karbantartási gondjai” című könyvükben.
Az egyre kiterjedtebb környezetkárosító tevékenységekre tekintettel 1968-ban az ENSZ-tagállamok arról határoztak, hogy egy világkonferencián kell megvitatni e kérdéskört és határozni a teendőkről. Az 1972. június 5-16. között Stockholmban megtartott találkozón elfogadták a környezetvédelem alapelveit rögzítő nyilatkozatot és a nemzetközi együttműködés keretében végrehajtandó cselekvési tervet. Határoztak a feladatok koordinálását elősegítő intézmény – az ENSZ Környezetvédelmi Program – létrehozásáról, valamint arról, hogy az ENSZ nyilvánítsa június 5-ét a Környezet Világnapjának (ebből lett magyar fordításban a Környezetvédelem Világnapja), amikor is ennek az ügynek a jelentőségéről szóló események megtartása mellett évről-évre a kormányok megerősítik elszántságukat a környezet védelmére, a környezettudatosság elmélyítésére.
De hiszen már létezett egy ilyen jellegű kezdeményezés: a fent említett „Föld napja” mozgalom 1970. április 22-én indult útjára az USA-ban, és fokozatosan az is világszintűvé vált. Indokolt volt és maradt e kettősség? Említésre méltó és nyilván nem véletlen, hogy az 1972. évi ENSZ-konferencián az USA-delegáció tagja volt a már említett Gaylord Nelson szenátor, aki 1970-ben azt képviselte és segítette elő, hogy civil szervezésű demonstrációkon fejezhessék ki az emberek a tiltakozásukat a környezet- és egészségkárosító ipari tevékenységek ellen és fellépessenek e téren a határozottabb, környezet- és egyúttal egészségtudatosabb kormányzati intézkedések érdekében. Ehhez képest az 1972-ben megrendezett ENSZ-konferencián elhatározottak és az azóta minden esztendőben megtartott Környezetvédelmi Világnapok is elsősorban a kormányok környezeti ügyekért való felelősségét, az azok iránti elkötelezettségét és együttműködési készségét hivatottak megerősíteni.
Talán még nem késő
A társadalmak által okozott környezetterhelés az elmúlt fél évszázadban nagymértékben és sokféle módon megnőtt. Ez történt különféle módon és mértékben szinte mindenütt a nagyvilágban és itthon is. E folyamatot csak részben próbálták meg ellensúlyozni, korlátozni azzal, hogy újabb és újabb, a környezeti ügyekkel is foglalkozó, többé vagy kevésbé egyértelmű és konkrét célokat tartalmazó nemzetközi és nemzeti programok, jogi eszközök készültek. A legtöbb esetben azonban elmaradt azok teljes körű végrehajtása, az azokat elősegítő nemzetközi szervezeti, illetve a rendelkezések, előírások betartásáért felelős nemzeti szintű intézményi és hatósági rendszer pedig sokszor erőtlennek bizonyult a rendre fontosabbnak tekintett egyéb társadalmi-gazdasági, fejlesztési szakpolitikai tervek megvalósításával szemben.
A le- és/vagy elpusztult természeti értékek helyreállítása már lehetetlen, e „nem fenntartható” folyamat megállítása pedig a gazdaságpolitikai prioritások gyökeres módosítását tenné szükségessé. Emiatt az 1972-ben, majd 1992-ben és 2015-ben elfogadott, kibővített környezetvédelmi, fenntartható fejlődési alapelvek, megújított célkitűzések, cselekvési irányok megszívlelésére és az érintett nemzeti jogi eszközök és programok hatékony végrehajtására való emlékeztetés nem csak minden esztendőben az említett két napon lenne – nagyon is időszerű.
A természeti környezetünk „fenntarthatósága” nélkül ugyanis nem lehetséges – az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által 2021-ben elfogadott nagy jelentőségű határozattal összhangban – a tiszta, egészséges és fenntartható környezethez való emberi jog, és ezáltal a méltányos emberi életfeltételek, életminőség biztosítása a jelen és a jövő nemzedékek minden tagja számára. Egyértelműen ugyanerre utalnak Alaptörvényünk vonatkozó passzusai is. Következésképpen, az életünk alapvető feltételeit biztosító természeti környezetünk megóvásáért nemcsak az év egy-egy napján kell kiállni, hanem ezért minden nap, mindannyiunknak és mindenütt tenni kell.
Természeti környezetünk megóvásának szó szerint létfontosságú ügye kezd ismét a „nemigen érünk rá erre most” kategóriába süllyedni az újra rendkívül feszültté vált nemzetközi és hazai helyzetben
