– Aranyos ember volt, róla senki se tud rosszat mondani. Senki.
Így kezdte mondandóját Vas Sándor, amikor a Baranya megyei Cún községben élő, idős férfit arról kérdeztem, emlékszik-e faluja szülöttére, az immár negyvenöt éve földben nyugvó Csécs Jánosra, akit mindenki csak becenevén, Tyatya Jancsiként emlegetett. Sándort a portája előtt szólítottam meg, ott beszélgetett feleségével és a szintén helybéli Kalányos Józsefnével. A két asszony egyetértőn bólogatott Sándor szavaira:
– Mindenki szerette a faluban Jancsit – vette át a szót Kalányosné. – A gyerekek különösen, azokkal eljátszott akármeddig. Nem sokkal volt magasabb a gyerekeknél, gyerekméretű maradt. Mindenkinek segített, fát vágott, dolgozott a kertben, olyankor adtak neki ebédet meg egy kis pénzt. De akkor is behívták egy ebédre, vagy adtak neki pénzt, ha nem dolgozott, a cúniak gondoskodtak róla.
A 190 lelkes Cúnban megszólított nyugdíjaskorú őslakosok mindegyike hasonlóan idézte meg Jancsit. Hozzátették, hogy Jancsi gyenge szellemi képességű, zavaros beszédű ember volt, iskolába nem járt, és fogyatékossága miatt állása sosem volt. A falubeliek által kért munkákat viszont rendesen elvégezte, bár volt, hogy a cúniak azért bíztak rá feladatokat, hogy ő is hasznosnak érezhesse magát. Ám
önnön hasznosságát leginkább akkor érezte, ha bál volt vagy lakodalom. Olyankor kiállt a zenekar elé, és azt játszotta, hogy ő a prímás. Volt neki egy apró gyerekhegedűje, néha azon „játszott”, máskor egy csutaszár volt a hegedűje, egy bot meg a vonója, s azokkal mímelte muzsikálást. Ez tetszett a mulatozóknak.
– Az én lakodalmamban is ott volt – idézte fel a múltat a 81 esztendős Döme Tiborné. – 1964-ben esküdtünk, Jancsi nálunk is hegedült, meg táncolt egy söprűvel, az is visszatérő produkciója volt. Az anyjával, Julis nénivel lakott együtt egy kicsi házban, és a mostohaapjával, aki csikós volt. Julis néni szépen felöltöztette a lakodalomra. Ruhája sok volt Jancsinak, mert a falubeliek állandóan adtak neki. Nyakkendőt nem tudott kötni, arra engem kért meg. Jancsi minden lánynak udvarolt, persze, senki se vette ezt komolyan, ő maga se. Jancsi tudta, hogy melyik ormánsági faluban van épp bál vagy lakodalom, és elgyalogolt oda. Sokfelé hívták, mert ő is kellett a jó hangulathoz. Elment akár 15-20 kilométerre is, néha egy szekér felvette, olyankor elégedett mosollyal ült a saroglyán.
A Cúnnal szomszédos Kémesen lakó Molnár Zsófia tíz évvel ezelőtt indított egy oldalt a Facebookon, ahol a tősgyökeres ormánságiak osztják meg egymással emlékeiket. Egy 2018-as megosztáson egy szaporcai lakodalom képét láthatjuk, s a fotón ott hegedül Tyatya Jancsi, a tőle megszokott „művészi átéléssel”. A kommentelők áradó szeretettel reagáltak a képre. Miután ráleltem a megosztásra, megkerestem Zsófiát:
– Engem az a kép a könnyekig meghatott – ismerte el a MÁV-tól 35 év szolgálat után nyugdíjazott asszony –, mert Tyatya Jancsi hozzátartozott az életünkhöz, a fiatalságunkhoz. Azért hívták meg annyi lakodalomba, mert szerették, és azt tartották, szerencsét hoz az ifjú párnak. Ma is látom magam előtt, ahogy mindig úton van, és csak megy és megy. Egyszer, egy cudar téli éjszakán hazafelé tartott, és a hideg elől bement a Cún határában lévő temető halottasházába, és ott aludt el. Másnap volt nagy meglepetés, hogy ott találták.
Ezt a sztorit kicsit másképp mesélte a 75 esztendős Csöme Sándor. A Kémesről származó, immár Siklóson élő téesznyugdíjas férfi története így hangzik:
– Horkolt a halottasházban, és ezt valaki a temető előtt elmenve meghallotta. Egyből hívta a határőröket, ki volt adva ugyanis az itt élőknek, hogy minden gyanús dolgot jelenteni kell a határőröknek, a jugoszláv kémek miatt.
Jöttek is a határőrök, és csőre töltött géppisztollyal bekiabáltak a halottasházba: kezeket fel, és gyere ki! Mire Jancsi visszakiabált: nem megyek, te gyere be!
Hogy a sztorinak két végkifejlete is van, az arról vall, hogy Tyatya Jancsi figurája teret adott a legendagyártóknak, már pedig egy közösség tagjai aköré szőnek legendákat, aki számukra fontos és feledhetetlen.
Jancsi alig múlt 50, amikor halálos baleset érte:
– Élt a faluban egy orvos, ő gázolta el – mondta egy 80 esztendős asszony, aki Évaként mutatkozott be. – Jancsi mindig imbolyogva ment az úton, valami egyensúlyzavara lehetett. Nagyon sajnáltuk, szinte az egész falu ott volt a temetésén. Az orvost is sajnáltuk, rendes ember volt. Egyikük se ezt a sorsot érdemelte. Az orvost nem tehetett a balesetről, de tönkretette őt ez a tragédia.
Amúgy nem ritka jelenség az, hogy egy bolondos ember emlékét évtizedekig, sőt, a gyermekeknek-unokáknak továbbadva akár generáción keresztül is megőrzi egy falu. Cúntól 13 kilométerre, Vajszlón élt egykor Füles István, s a hetvenes években elhunyt, utód nélküli férfit még ma is sokan emlegetik az 1600 lelkes, ormánsági településen. Legpontosabban Martin Imre tudja felidézni a vajszlóiak által félnótásnak tartott „Fülespistát”.
– Az egy olyan becsületes ember volt, amilyet sose láttam – kezdte az egykor maszek ácsként dolgozó, 80 éves férfi. – Ha ott hagytam volna előtte egymillió forintot aprópénzben, egy forintot se vett volna el. És sose hazudott. Úgy tartják, hogy a bolond meg a részeg, mindig igazat mond, mert nem vigyáz a szavára, hát ő benne volt egy kis bolondéria, meg bor is volt mindig, igaz, részeg sosem volt. Iskolát nem igen járt, állása nem volt, és biztos jövedelme se, csak öreg korára harcolt ki neki valami nyugdíjat az egyik unokaöccse. Addig napszámból élt. Keményen dolgozott, ha jött a répaszezon, répát villázott a vagonokba. De sose állt össze senkivel, egyedül rakta meg a vagont. Dolgozott nekem is, a kertet művelte, volt, hogy a gyerekeinket őrizte. A szüleitől örökölt ház melléképületében lakott, azt télen nem lehetett fűteni, ezért a hideg hónapokban a mi kazánházunkban éjszakázott, évekig.
Az igazmondás néha kínos helyzetbe hozta Fülespistát, kommunista rendszert ugyanis nagyon utálta.
Hogy miért, azt senki sem tudta, hisz a családját nem érte bántalom. (Nem úgy, mint Martin Imre famíliáját, az ácsmester dédapja 107 évesen kötötte fel magát, mivel végig kellett nézze, hogy az orosz katonák elhordják, leölik a jószágait.) Fülespistának nem lett baja antikommunista beszólásaiból, a rendőrök az eszéhez értették a szavait. A környezete viszont gyakran elégedett mosollyal hallgatta őt, mivel kimondta helyettük, amit ők nem mertek. Abszurd „ellenálló-történetek” egész sorát idézte fel Martin Imre:
– Ha fizettek a munkájáért, nem fogadta el a százforintost, merthogy az piros, tehát: kommunista. Barna üvegből se ivott sört, mert a barnát is pirosba hajlónak látta. Egyszer meghívták Drávacsepelyre, disznóvágásra. Az utolsó vonattal akart visszajönni, ami 11-kor a kesztyűvarrókat hordta haza Siklósról. Beállt a vonat, de ő nem szállt fel rá, mert piros volt a mozdony, és ő kommunista vonatra nem ül fel. Gyalogolt hazáig a téli éjszakában 15 kilométert. Ez nem volt veszélytelen, mert ő sose ment járdán. Győzködtük, hogy ne az úttesten menjen, de hiába. A franc tudja miért csinálta.
De Fülespistát nem az úton érte a végzet, abba halt bele, hogy a sok munkától megrokkant a teste. Martin Imre fogadalmat tett neki halála előtt:
– Az unokaöccse vette akkor magához, én sűrűn látogattam. Megígértem neki, hogy mindenszentekkor mindig viszek neki egy szál virágot. Rázta a fejét, hogy ne, inkább egy üveg bort locsoljak a sírjára. Úgy lesz, mondtam neki. Azóta is évente egyszer borral öntözöm meg a sírját.
Martin Imre szólt arról is, hogy Fülespistának volt egy naponta ismételt mondása:
– Mindenre azt mondta, hogy: „az a jó, ami nem jó”. Hogy ez mit jelent, azt senki se tudta. Ő se. Ezt a mondást sok idős vajszlói azóta is használja. Kimondják és összenevetnek. Ez az egész arról szól, hogy közös a múltunk, vajszlóiak vagyunk, összetartozunk.
Ha Tyatya Jancsi és Fülespista városban él, akkor alighanem az utcán, hajléktalanszállón vagy valamilyen intézetben húzták volna meg magukat, és sok bántást kellett volna elszenvedniük környezetüktől. Szülőfalujukban viszont mindig jutott neki odafigyelés, együttérzés, kedves mosoly és megszólítás. Riportalanyaim szerint
előfordult, hogy valaki kicsúfolta őket, ám aki ezt megtette, annak szóltak a többiek, hogy: ezt többé ne! Ez a jelenség falun egykor általános volt.
Ezt erősítette Szederkényben a 70 esztendős Hergenrőder János, aki 21 éven át volt polgármestere a németgyökerű, dél-baranyai falunak.
– Szederkényen élt Czigler Rudolf, aki szellemi képességei miatt nem tudott szakmát tanulni, ráadásul gyerekként, még a negyvenes-ötvenes években talált egy gránátot, ami felrobbant, és levitte a kezét. Az egyik szemét is elvesztette. A tanács alkalmazta őt kifutónak. Rudi esténként bement a tanácsházán abba a helyiségbe, ahol fel szokták olvasni a hirdetményeket. Ott eleresztett néhány jópofaságot, majd feltette a lemezjátszóra Aradszky Lászlónak a dalát, azt, hogy „A domboldalon áll egy régi kunyhó, én még sokszor arról álmodom. Senki nem jár mostanában arra, pókháló van már az ablakon.” Már várta mindenki, hogy megszólaljon a „pókháló”, nevetett és dúdolt a falu. Ha két Szederkényről elszármazott ember valahol összefutott, akkor egy percen belül feljött az a kérdés, hogy: mi van a Rudival? Emlékszel még a pókhálóra?
Az elszármazott cúniak számára is Tyatya Jancsi volt a közös téma, állította Csöme Sándor:
– Jancsi ikonikus alakja volt a falunak. Nekünk ugyanúgy hozzátartozott a faluhoz, mint a templomunk. Még talán jobban.
