Magas fák között vág át, megtörve az ágakat, vissza sem fordulva rohan előre. A mellkasa egyre jobban szorít, a végtagjai zsibbadnak. Csupán pár óra maradt addig, amíg fel nem jön a nap, és újra el kell rejtőznie. Egy apró bogár rátapad az arcára, vonszolja magával az erdőn keresztül, míg a fák közül kiérve ledobja testéről. Késével felhasítja a legközelebb eső fát, előveszi a zsebében lapuló fiolát, és beletölti az élőlényből csöpögő nedvet. Későbbre jó lesz. Leguggol a tövébe, érzi, ahogy a fáradtság egyre inkább elhatalmasodik rajta. Ahogy lehunyja a szemét, és az orrába kezd beszökni a város bűze és fülébe az elviselhetetlen zaja, megzörren mellette a bokor. Tágra nyílnak a szemei, figyel. Egy őz az, aki meredten bámul vissza rá. Nincs a tekintetében félelem vagy undor, csak kíváncsiság. Ennui hagyja, hogy az állat közelebb menjen hozzá. Az őz félszegen elé botlik. Lehajtja a fejét, megengedi, hogy a férfi tenyerével végigsimítson a pofáján. Kedves szemével biztatja, még nem kell véget érnie a pillanatnak. Az állat bundája kissé koszos, de jó puha. Ennui elfelejti, hogy mi elől rohant egészen idáig. Helyet kínál maga mellett. Egymásnak támaszkodva alszanak el.
A Deák tér a felkelő napban sokkal lehangolóbb, mint amikor az este nevetve rohant át rajta, miközben hangosan kiabálta a nevét. A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt. Ahogy egyre jobban bekebelezte az aluljáró, annál jobban érezte, hogy nem akar hazamenni. Az újpesti albérletben megállt az idő. Ahogy kilépett az ajtón, a felesége megdermedt a mozdulatban, a mosogatóban a koszos edényeket nem ette tovább a penész, és a kutya is ugyanazon a helyen feküdt tovább, ahol hagyta. De amint ajtót nyitott, az egész mintha arra várt volna, hogy robbanhasson. Mintha minden az ő hibája lett volna, hogy nem tanultak meg nélküle funkcionálni. A felesége üvöltött, ami még jobban elidegenítette tőle. Csak egy csendes zugra vágyott, mondjuk a közös ágyuk szélére, ahova befészkelve magukat elbújhatnak a világ zaja elől.
Ennui a következő este is felkerekedett, hogy birtokba vegye az erdőt. Egyre csak az őzet kereste. Minden lépését úgy számította ki, hogy bármikor egymásba futhassanak. Miután megmetszett egy fát, és jólesően elnyújtózott a nedvétől, már tudta, hogy ő is ott van. Az őz nem hezitált, rögtön mellészegődött. Együtt sétáltak tovább. Ennui elővette a kését, hogy újabb fákat gyilkoljon meg, mire az őz gyengéden a tenyeréhez nyomta az orrát. A férfi meghökkent, de hallgatott az állatra. Belemélyesztette kezét a bundájába, erősen fogta. Az őz ennek örült. Útjuk végén újra a tegnapi tisztásnál lyukadtak ki. Szavak nélkül megértették egymást. Az őz mellett még a nap sugarai sem voltak félelmetesek.
Elaludt a metrón, a Stadionoknál tér magához. Úgy dönt, hogy hazasétál, kiszellőzteti a fejét. Ahogy a Hungária körúton elhúz mellette egy troli, és eszébe jut, hogy haza kell szólnia, a zsebébe dugja a kezét, amit üresen talál. Nézi a másik hármat, egyet elöl, kettőt hátul, de nem leli egyikben sem a telefonját. Pánik fogja el, rohanna vissza a metróhoz, hogy hátha még ott találja a kocsma előtt az utcán, vagy a bárpultban, vagy a mosdóban, ahol utoljára látta, amikor elfogadta a sütőporra emlékeztető valamit. De tudja, hogy hiába, ellopták. Mérhetetlen düh hatalmasodik el rajta, a zebrán a lámpa nem akar zöldre váltani. Számot kell adnia, leltárba kell vennie az életét, amint átlépi az otthonnak csúfolt börtönt. A lámpa zöldre vált, és ő nem mozdul.
Ennui egyre több időt tölt az állattal. Megfeledkezik a fákról, a figyelmét teljesen az őz köti le. Egymásból táplálkoznak, csendesen. A napot a hold váltja, a holdat a nap. Az egyik éjszaka az őz beteg lesz, kénytelenek lassítani. Ennui leveleket gyűjt, gyógyítja az állatot, a tenyeréből itatja. Végül egy árnyékos bozótosba tévednek, ahol az őz végre lepihenhet. Ennui érzi a tagjaiban, hogy még tudna menni, de nem hagyhatja magára a barátját. Elnézi, ahogy az állat nyugodtan lépked az álom szigetén, ahova ő most nem követheti. Ágakból figurákat farag, egy egész családot, majd mikor elkészült, egy házat falakkal és széles ablakokkal. Mikor feláll, hogy kinyújtóztassa lábát, már tudja, hogy el fog indulni.
A felesége alszik, amikor hazaér. Szorosan a falhoz húzódik, a kutya a sarokban pihen égnek álló lábakkal. Lemossa magáról az éjszakát, friss alsóneműt húz. Fogmosás közben veszi észre, hogy a szemöldöke felett van egy seb. Megkapargatja, mire friss vér önti el a szőrszálakat. Aztán csak áll az előszobában. Nézi a fehér falakat, az unalmas növényt, ami körbefutja a tükör szélét, a mosolygós arcokat, amik visszanéznek rá a fényképeken. Erre vágyott. A csendre, arra, hogy egyedül legyen, miközben mindenki karnyújtásnyira van tőle, ha mégis szüksége lenne rájuk. Mégsem érti, hogy miért nem múlik a harag, hogy tudta Újpestig cipelni? Megakad a tekintete a nőn, azon az idegen valakin, aki minden kibékülésnél megígéri neki, hogy türelmesebb lesz vele, de nem lesz. Aki minden kimondott szitokszó után a saját szájára csap, és magát hibáztatja, hogy egyáltalán eszébe juthatott hasonló. Nem rá haragszik. De valakit találnia kell, akire lehet. Mert az nem lehet, hogy ezt egyedül cipelje. Felemeli a takarót, és bebújik mellé. Kapaszkodik belé, megrázza, amikor a nő egyre szorosabban a falhoz simul. Kérlek, ne, súgja. Az őz dobbant egyet az előszobában, és eltűnik.
Az erdő árnya biztonságot ad, ott nem kell hazudni senkinek.
