Évek óta figyelem. Mindennap reggel kilenctől, rövid ebédszünettel, ott ül az egyetemi könyvtár egyik számítógépénél estig. Az internet-hozzáférés ingyenes és korlátlan. Helye állandó, senki elől nem foglalja a gépet – melyek százszámra várják, hogy azokat a hallgatók használják. Korát egyszerre könnyű és nehéz meghatározni: hatvan és hetven között lehet valahol. Arcát mintha fejszével szabták volna. Pokoli nehéz élet lehet mögötte. Haja, szakálla közepesen rendezetlen, egyszerre van benne valami az igénytelen, tudományába belefáradt professzoréból és lumpenéből. Erről árulkodik ruhája és cipője. Egész nap nem beszél senkivel, úgy ül a székén, mint akit odaszögeztek.
Megszámlálhatatlan nap óta reggeltől estig filmeket néz. Ha a képernyő előtt eltöltött időt veszem alapul, akkor egy-egy alkalomkor akár hatot, hetet is. Meg sem kísérlem ezt felszorozni az amúgy is beláthatatlan napok sorával. Képtelenségnek tűnik a kijelentés, mégis úgy hiszem: már mindent látott. Mivel az a számítógépes tér, ahol filmeket néz, hatalmas, és ebben a szabad mozgás a legtermészetesebb, több alkalommal is a kíváncsiság – főleg eleinte – vonzott hozzá. Nem közvetlen közelről, mégis a háta mögé álltam. Tudni szerettem volna, mit, miket néz. Így tudtam meg: filmeket. Eklektikusan. Többnyire az elmúlt húsz-harminc évben készülteket, amennyire megállapíthattam – ebben tévedhetek –, hollywoodi mozgóképeket, thrillereket, romantikusakat és vígjátékokat egyaránt.
Aztán elszégyelltem magamat kíváncsiságom miatt. Nem szabad belepillantani mások életébe. Talán még ilyen módon sem.
Mellette a könyvtár íratlan szokásrendje úgy rendelkezik, hogy itt mindenki végzi a maga dolgát, a látogatók tömegesen – legyen ez bármekkora képzavar – úgy tesznek, mintha otthon magukra csuknák dolgozószobájuk ajtaját. A könyvtárak innen nézve nemcsak gyűjteményeink gazdagsága miatt fontosak, hanem a hiányzó dolgozószobák miatt is. Túl azon, hogy a hely munkára serkent. Az otthon végzett szellemi feladatok alól mindig könnyű kibúvót találni.
Thomas Mann írja valahol a Tolsztojról szóló hatalmas tanulmányában, nem sok kétséget hagyva afelől, hogy az orosz óriást tartja a világirodalom legnagyobb alakjának, hogy a legnagyobbak talán nem is írnak. Ezen a megállapításon már huszonéves koromban is elgondolkoztam. Annál többre a mai napig nem jutottam, hogy ez vagy így van, vagy nem.
Mindez a szegedi egyetemi könyvtárban filmeket néző ismeretlenről jutott eszembe. Elképesztő, mit tudhat a mozgóképekről. Mozis ismeretei, műveltsége a legtájékozottabb kritikusokéval vetélkedhet, ha nem haladja meg azokét. Arról persze fogalmam sincsen, mindez hogyan csapódik le benne. Milyen mentális, kognitív és érzelmi szűrőkön keresztül alakulnak át benne a látottak élménnyé, tudássá, ismeretté. Még kevésbé tudhatom, mindezt képes volna-e élőszóban vagy írásban közölni.
Egyvalamit azonban tudok, amit tőle is tanultam. Az életben mindig van feladat, és csodálatos, hogy ez élménnyé alakítható. Boldognak képzelem.