A közelmúlt hírei között jelentős számban szerepelt a kapcsolati erőszak, a gyermekek és nők hazánkban kimondottan sérülékeny helyzete. Ilyen volt az édesanyjukat elveszített makói gyerekek kálváriája, a volt férje által meggyilkolt japán származású édesanya tragédiája, illetve Renner Erika bátor kiállása a „lúgos orvosként” elhíresült erőszaktevőjének szabadlábra helyezése ellen. Ezek azok az esetek, amikor az egyik fél távozni akarna, fel akarja bontani a kontaktust, de a másik minden eszközt bevetve visszatartja. Akkor is, ha ezzel mindent elveszít. Azzal is, ha elpusztítja, akihez ragaszkodik. Látszólag ennek a „mindent vagy semmit” állapotnak nincs értelme, az okai azonban ott lappanganak az egyén múltjában. Ha magyarázatot keresünk, vissza kell tekintenünk a gyermekkorba.
Drótanya és szőranya
Közel 70 évvel ezelőtt a fejlett társadalmakban a pszichológus szakemberek még azt tanácsolták azt anyáknak, hogy ne vegyék fel síró gyerekeiket, ne beszéljenek hozzájuk. Ne foglalkozzanak velük „feleslegesen,” a csecsemőnek az anyjától úgyis csak a táplálékra van szüksége. Ugyanebben az időben zajlott az a vitatott kísérletsorozat, amelyben az amerikai pszichológus Harry Harlow anyjuktól elszakított rézuszmajomkölyköket figyelt meg. Az állatok számára az egyetlen „társ” a csupán élelmet adó szőrös vagy egy még ridegebb változatban drótvázas majombábu volt. Az így nevelkedő kicsinyek minden olyan eseményre, ami körülöttük zajlott, pánikkal és szorongással reagáltak. Nehezen tudtak megnyugodni, ha egyáltalán sikerült. A világ nem volt számukra biztonságos.
A kutatás első része sok olyan szakma tananyagában szerepel, ahol emberekkel foglalkoznak. A folytatását azonban jóval kevesebben ismerik. A kísérletben részt vevő majmok további élete döbbenetes változásokat hozott. Az ivaréretté vált nőstények, amelyek korábban az anyjuktól elválasztva nevelkedtek, a kölykeiket szülés után elhanyagolták, bántalmazták, volt, hogy el is pusztították. A másodszülöttükkel voltak képesek először az utódgondozásra, miután a szülés okozta hormonváltozás és a kölykök látványának együttes hatása beindította az ösztönös cselekedetet.
Harlow kritikusai szerint az eredményeket nem lehet az emberre vonatkoztatni, mégis vannak jelek a kísérletben tapasztaltakhoz hasonlító reakciókra. Generációk nőttek fel azzal a tapasztalattal, hogy szüleik csecsemőkoruktól kezdve nem adtak válaszkész reakciót az igényeikre. Súlyosbította mindezt a kórházi szülésekkel együtt elterjedt rutinszerű szeparáció.
Találkozunk nagycsaládokkal, ahol egész testvérsorokon látni az érzelmi bizonytalanságot. Ami független anyagi helyzettől: tapasztalható szegény, középosztálybeli vagy vagyonos szülők gyermekeinél is.
Apákat is érint
Sok szülő küzd azzal az érzéssel, hogy nehéz kapcsolódni a gyermekével. Ez nem csak nőkkel fordul elő, a ki nem alakult kötődés ugyanúgy érinti a fiúgyermekeket, akik felnőve társak, apák lesznek. Pedagógusként és bántalmazó kapcsolatból menekülőket támogató önkéntesként számtalanszor szembesültem munkám során azzal, hogy mennyi embernél tettek a kora gyermekkorban tapasztaltak nehezítő köveket az életre indító tarisznyájukba hamuban sült pogácsa helyett.
A mai nagymamáké az első generáció, akik többségben házon kívül vállaltak munkát, és gyermekeiket bölcsődébe, óvodába adták. Az évtizedek alatt elfelejtődtek, kimaradtak a kora gyermekkori ölbéli játékok és cirógatómondókák, ezeket a mai kor szülői különböző foglalkozásokon tanulják vissza. A vágyott társadalmi cél a sokgyermekes nagycsalád lenne, miközben nem foglalkoznak azzal, hogy érett személyiségként vagy éppen sérült lélekkel, feldolgozatlan traumákkal lép párkapcsolatba az a két felnőtt vagy fiatal, akik családot alapítanak. Elvárják, hogy a nők gyermekeket hozzanak világra, de nincs lehetőség háborítatlan szülésre, ahol a születés utáni adaptációs időszakban az újszülöttben és az anyában (de az apában és a testvérekben is!) felszabaduló hormonok segítenék a kapcsolódást. Szerencsére egyre többen értik meg és hangoztatják a korai tapasztalatok fontosságát, ennek ellenére ma is újszülöttek sokasága éli meg a szeparációt. Nemzedékek nőnek fel úgy, hogy szenvednek a magánytól.
Olyan korban élünk, ahol egyre többet tudunk foglalkozni a mentális egészségünkkel, ám ameddig közel nem kerül egy olyan eset, ahol rendőrök visznek sikítva-futva menekülő gyermekeket az egyik kétségbeesve tiltakozó szülőtől a másikhoz, nem is gondolunk bele, hogy vannak, akik ilyen helyzetben kénytelenek tölteni a mindennapokat. Mi formál ilyenné egy embert?
Milyen lesz az a felnőtt, aki gyermekkorában azt tapasztalta, hogy meg kell küzdeni a szülei szeretetéért? Milyen életet él, ha azt tanulta meg kicsiként, hogy ki kell harcolnia a törődést, és az emberi kapcsolatok egy pillanat alatt elmúlhatnak?
A megoldási módok egyéniek, de ha a megküzdési stratégiát tekintjük, látjuk az elhanyagoló, bántalmazó, agresszív, szorongó életek mélyén a sérült kötődést. Ugyanazt a riadalmat, amit Harlow válaszképtelen „műanyái” mellett felnőtt kísérleti állataival kapcsolatban jegyeztek fel.
A hírekben megjelenik egy-egy olyan sors, amely megrengeti a közvéleményt, amikor az agresszor már olyan durva, hogy átlépi a társadalom ingerküszöbét. Az egyéves kisfiát a nagymama kezéből kitépő és a világítóudvar kövére ledobó csepeli vagy a kislányait megkéselő rákoscsabai apa ideig-óráig beszédtéma, hogy azután minden visszasimuljon az énvédő érzésbe, „velem ez nem történhet meg”. Pedig lehet, hogy a szomszédban, a rokonságban éppen most küzd valaki azzal, hogy láthatatlan kötelékekből tépje ki magát.
Bárki lehet áldozat
A jelenlegi közbeszéd nagyon érzékeny a nőket és gyermeket ért abúzusra, ami egyrészről fontos, mert valóban ez a két csoport a legveszélyeztetettebb. Vannak azonban más érintett csoportok is. A kutatásokból kiderül, és a munkám során én is azt látom, hogy a bántalmazásnak nincs neme, életkora, vagyoni helyzete, és nincs társadalmi státusza sem.
A destruktív kötődések áldozatai ugyanúgy lehetnek nők, férfiak, gyermekek, idősek, heteroszexuális vagy homoszexuális kapcsolatban élők. Érintheti a szülő-gyermek kapcsolatot gyerekkorban, felnőttként és időskorban is. Lehet lakókörnyezetben a kellemetlen szomszéd vagy a munkahelyen a főnök, a kolléga.
Nem súlyozva, hogy kinek a „rosszabb”, nőknek és férfiaknak másképpen nehéz destruktív kötődésből szabadulni. A nők a gyermekeikkel való szoros kapcsolatuk, anyagi függésük és fizikai adottságaik miatt lehetnek kiszolgáltatottak. A segélykérés miatti szégyen az ő esetükben is megjelenik, de fokozottabb ez a kapcsolati erőszakot elszenvedő férfiak esetében, itt nagyobb a latencia. Például több férfi osztja meg, hogy bírósági vagy gyámhivatali tárgyaláson a bíró vagy az ügyintéző csak a (volt) feleségnek hisz, az ő tanúkkal bizonyított állítását figyelmen kívül hagyja. Vagy a gyermekfelügyeletért, vagyonmegosztásért küzdő férfit az önuralma határáig provokálja a volt partnere, mert tudja, ha annak vége van, fegyvertényként használhatja majd az „agresszivitását”.
Kapcsolati áldozatokat segítők rendre kiemelik, hogy a bántalmazás nemcsak a fizikai erőszak, de a verbális bántás, a gazdasági ellehetetlenítés vagy a jogok akadályozása ugyanígy ide tartozik. A bántalmazót nem mentheti fel az, hogy ő maga sérült a kötődéseiben, mert a tetteiért ő felel. Nem lehet ok rá, hogy vele is így bántak. Nem zárhat le egy vitát azzal, hogy „és akkor megöllek, ahhoz mit fogsz szólni?”. Egy ilyen mondat után nem hangozhat el a családban az a vélekedés, hogy csak úgy mondta, de nem gondolta komolyan. Komolyan gondolta, csak az nem jutott el a tudatáig, hogy mit mondott, és mi a cselekedete súlya. Nem vesz tudomást arról, hogy tettei visszafordíthatatlanok, és a következmények meg sem fordulnak a fejében, annyira az indulatai rabja.
Nagy a felelőssége a környezetnek, de még nagyobb azoknak, akik hivatalból kerülnek közel azokhoz a kapcsolatokhoz, ahol az egyik fél bármit megtéve ki akar szakadni, míg a másik ezt minden eszközzel megakadályozná. Nem lehet kifogás a segítő szakemberek részéről az, ha saját élettörténete miatt a segítséget kérőnek nem ad támogatást, ha helyzetét elbagatellizálja, az áldozatot hibáztatja, esetleg őt magát teszi meg felelősnek. A „minek ment hozzá?” nem lehet válasz a segélykiáltásra. Könnyen lehet, hogy az, aki az íróasztal túlfelén ül, szintén szenvedett a korai kötődés hiányától. Már maga sem emlékszik rá, de ez az élmény meggátolja, hogy reálisan tekintsen a vele szemben ülőkre és a helyzetre. Ezért lenne nagyon fontos a bántalmazottakkal foglalkozó szakemberek folyamatos képzése, tréningek szervezése, korszerű tudás elsajátítása, hogy a rendőrök, bírók, gyámügyi dolgozók a saját érzéseiken és vélekedéseiken túllátva az adott embert és adott problémát lássák egy-egy helyzetben, miközben más családok életében hoznak fontos döntést. Hogy az anyáknak ne kelljen rettegniük, mint az aszódi két lány édesanyjának, akinek azzal vágott vissza az üggyel foglalkozó rendőrnő, hogy az apjukkal vannak, mi bajuk lehet? Miközben ők már három napja halottak voltak.
Életbe vágóan fontos beszélni arról, hogy gyerekek ezrei szenvednek kikényszerített láthatásokon, ahol senki nem védi meg őket, és számolják az éveket, amikor már nem kell menniük. Anyák ennek elkerülése miatt is maradnak évekig bántalmazó kapcsolatokban.
Magyarországon hetente egy nő belehal a kapcsolati erőszakba, köztük olyanok is, akik nagy nehézségek árán ki tudtak lépni a kapcsolatból. És ott vannak azok a gyerekek, akik szüleik rossz kötődési mintái miatt a biztonság fészekmelege nélkül nőnek fel, és ezt a mintát örökítik tovább.
Van gyógyulás
Mindenkinek szüksége van kötődésre. Az tesz bennünket egészséges lelkületű emberré. Jó hír, hogy stabil kötődésű partnerrel való találkozáskor a bizonytalan vagy sérült kötődés is gyógyulhat. Ehhez a korábban áldozattá vált félnek elsősorban biztonságban kell magát érezni. Tudnia kell, hogyha őt sérelem éri, veszélyben érzi magát, netalán a bántalmazó elengedési képtelenségében fenyegeti, akkor meg fogja kapni az őt megillető védelmet.
Nem könnyű a láthatatlan kötelékeinket rendezni, gyógyítani, de elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a jövő generációi egy jobb világban élhessenek. A biztonságos kötődés az alapja a szülőföldhöz kötődésnek, a hazaszeretetnek, a természeti környezetünk védelmének, ezért is mindannyiunk felelőssége. Ma kell biztonságos közeget nyújtani szülőként, rokonként, döntéshozóként: háborítatlan születést, egészséges kapcsolódásokat, megértő figyelmet, veszély esetén kompetens szakembereket, a gyengébb fél számára oltalmat adó védelmet.
Ha segítséget kérne...
Pedagógus, áldozatsegítő szerzőnk elérhető a [email protected] email-címen.
