– Adhatok ajándékba egy mesét?
Váratlanul hangzott a kérdés, bár igaz, némiképp tanácstalanul álldogáltam a Keleti pályaudvar aluljárójában, a metró felé menet, mert igazából nem tudtam eldönteni, balra, vagy inkább jobbra induljak a lejáróhoz. Olykor ismeretlen külföldi városokban is magabiztosabban közlekedem, mint itt, igaz, ennek oka, hogy ott jobban figyelek, előtte kicsit fel is készülök, itt meg rendre azt gondolom, rutinból megy majd a tájékozódás. Nem voltam elveszett, még csak tanácstalan sem, inkább csak amolyan töprengő, aki előbb néhány másodpercig végiggondolja a lehetséges útvonalakat, és csak azután dönt. Igaz, pár lépést már megtettem jobbra, böngészve egy táblát, majd aztán fordítottam a lépteimet a baloldali irányba, tehát külső szemlélődő nyugodtan vélhette úgy, nem találom az utamat. A meséről kérdező ember is előbb azt firtatta, vajon mi az úti célom, hátha akkor jobban tud segíteni, de aztán már-már némi önérzettel tudattam vele, hogy nagyjából képben vagyok. Igaz, ha már mindenáron pátyolgatni akar, valóban megerősítheti, hogy jó irányba megyek-e.
– Bizony bizony –, felelte, bár, ha jobbra indultam volna, akkor is ugyanoda lyukadok, csak a metró egy másik lejárójához, de nem is baj, hogy végül balra vettem az irányt, mert akkor meg is kérdezné a közösen megtett pár lépés alatt, vajon adhat-e egy mesét?
Á, ez valami új trükk lehet – kapcsolt be az agyamban gyorsan egy vészjelző, s már néztem a kezét, van-e nagyobb táska nála, amiből mindjárt kipakol nekem konyhai eszközöket,
olyan reszelőt, ami négy másodperc alatt darálja péppé a paradicsomot, vagy olyan kést, amit valami világhíres svájci gyárban fentek élesre, csak nekem, csak most, csak itt, rendkívüli kedvezménnyel. Esetleg formás kis krumplipucolót vesz elő, amivel villámsebesen leszedi a burgonya héját, vagy olyan kenőcsöket kínál garmadával, amitől garantáltan elmúlik a nem létező derékfájásom, már holnap reggelre.
De nem volt nála táska, csak amolyan férfi neszesszer, amibe pár irat meg a mobiltelefon belefér.
Akkor esetleg afféle utazó ügynök lehet, gondoltam, aki majd visszautasíthatatlan biztosítást, klubtagsági ajánlatot, kedvezményes üdülést, apartmanos részesedést sóz rám, és mindjárt hozzá is tettem fejben, hogy lám-lám, akkor nem is állna távol a fenti mondatától a valódi ajánlata, hiszen biztosan körít majd egy szép mesét arról, hogy mostantól sosem kell dolgoznom, a befektetésem megteszi ezt helyettem, én meg járhatom a világot, és süttethetem a hasamat.
Érezhette a gyanakvást, ezért – és most láttam csak meg, milyen gyermekien ártatlan, derűs szemei vannak – csak annyit mondott, jegyezzem meg jól a mese címét – „A kispárna nagy útja” –, és ha lesz néhány nyugodt percem, üssem be ezt az internetre, s olvassam el: ő írta. Ezt a mesét adja most nekem, itt ebben a belvárosi zűrzavarban, ahol nem mindig látszik elsőre, melyik a helyes irány, és könnyű eltévedni, pedig akármerre indul is az ember, végül mégis ugyanoda jut.