J. A., 1937
Egy üres öltöny.
Elengedek mindent,
ami nem szeret(et).
Szabadságodat töltöm.
Obszesszív komp
„Minden nemzedékben akad
egy-két tántoríthatatlan őrült…”
A valóság: tahóság,
s még ismétli is magát.
Vár rám egy komp,
hallom kolompját.
Országom nincsen.
Szaracén módon
szanaszét lopták.
Germán, avar, angol vagyok,
rajtavesztett, rangrejtő
felföldi földönfutók fia.
Nincs helye, valaki mégis
a helyére tör. Amondó vagyok:
minek harcolni úgyis téves csatatéren.
Hozzon már valaki egy idézőjelet!
Olyan csigák a kollégák,
mire ideérnek, felvágom magam.
Nem bírom ezt tovább nézni,
nem vagyok tévés.
Veszek belőle, mert senkinek nem kell,
mindenki trendi akar lenni, ennyi,
veszek a fájdalomból,
téli fagyijából, forró fruttijából;
pezseg a nyelvem,
ha levágják a kezem, nevem,
akkor is írok tovább,
dolgozik az írókám.
Jegyem is van: átszálló,
rohan a vonatkám.
Hol van Bólya Péter
és Nagy László?
Szép egyedül.
Szenvedni kék.
Tavakkal játszó, át nem látszó
szél visz el, visz ki szélre.
Színek nézésére vesztegettem tíz évet.
Ha végeztek velem: egy színnel tegyétek.
