A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) a várólistára vétel új szabályairól döntött áprilisban, elsősorban azon betegekre vonatkozóan, akik csípő- vagy térdműtétre várakoznak. De a betegek egy részét – a túlsúlyosakat, az együttműködésre képteleneket, az „elégtelen szociális helyzetűeket” – eleve kizárták a műtét lehetőségéből.
Szereptévesztésbe került a NEAK és a hivatalt helyzetbe hozó Ortopédiai Szakmai Tagozat, ugyanakkor irreális terv, hogy a korlátozott ellátáshoz csak azok juthassanak hozzá, akiket bizonyos külső szempontok szerint kiválasztottak. Ezzel nem lesz több orvos, műtősnő és betegkisérő, altatóorvos vagy ápoló és gyógytornász, de még nagyobb lesz a teher az egészségügyi kiadásokon, az ápolási otthonokon, a családorvosokon és a szakrendeléseken.
Ebben az új protokollban nyoma sincs a költséghatékonysági számításnak: nem mutatják be a betegek valós szükségleteit, nem mérik fel a hozzárendelt erőforrásokat. Nem látni, hogyan maximalizálja az „előnyöket”, ha elhagyják a műtétet, és nem látszanak a hosszútávú társadalmi-gazdasági hatások sem.
Mindezek helyett csak a címkézés látszik: egyes betegek túlsúlyosak, együttműködésre képtelenek, „elégtelen szociális helyzetűek”. Várhatjuk- e, hogy ez lesz a tendencia a jövőben? Ezen az alapon nem fogják kezelni a daganatos tüdőbeteget, mert dohányozott? Egy 45 éves férfit agyvérzéssel vagy infarktussal, mert három állásban éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családját? Az öregek címkézéséről már nem is beszélek.
Ez nem egy értelmes párbeszéd arról, hogy a források korlátozottak, és prioritásokat kell felállítani, hogy a lehető legtöbb ember nyerje vissza a mozgásképességét. Közben a kormány azt hangoztatja, mindent megtett, hogy legyen elég orvos, szakdolgozó, eszköz, de ez a szabályozás éppen az ellenkezőjét mutatja.
A bioetikusok bizonyára megemlítették volna a készítőknek, hogy mit jelent az emberi méltóság tisztelete, amely az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának és az Alaptörvénynek is alapgondolata: azt, hogy minden ember egyenlő és veleszületett jogokkal rendelkezik, függetlenül az állapotától vagy társadalmi helyzetétől. Ráadásul az „elégtelen szociális helyzet” kategória nem egészségügyi, klinikai sorolási szempont, hanem társadalmi státusz alapján történő negatív megkülönböztetés.
A protokoll sérti az egyenlő bánásmód elvét is, diszkriminatív. Kik a túlsúlyosak, az együttműködésre képtelenek? Mondjuk egy a szülőjétől éppen elszakított 3 éves gyermek vagy egy 100 éves, balesetet szenvedett ember? És mit gondolnak a protokoll készítői a következő bioetikai elvről: „Ne árts!”? Valahol valaki majd megtagadja a rászorulótól a műtéthez vezető betegutat, vagy értelmetlen várakozásra ítéli, ráparancsolva, hogy fogyjon le. Ez súlyosbítja a beteg állapotát, növeli a családi terheket, munkaképtelenséghez, társadalmi elszigetelődéshez, leépüléshez vezet.
Akit meg teljesen kizárnak a gyógyulásból, arra fájdalom és szenvedés vár, vagy vegetálás egy ápolási otthonban, napi kétszer váltott pelenkában, ágyhoz kötötten. Ahol persze megint csak van várólista, legalábbis addig, amíg egy másik, a kormányhoz hű testület ki nem találja, hogy kik azok, akik oda sem kerülhetnek be.
Úgy látszik, manapság Magyarországon bizonyos orvosi körökben ritkasággá vált a haszonelvűség etikai elvének alkalmazása. Az, hogy az orvosnak kötelessége a beteg számára kieszközölni a lehető legtöbb jót, amit tudása, tapasztalata letővé tesz. Képviselnie kell, hogy „a beteg üdve a legfőbb törvény”. Vajon az volt a szándéka a tagozatnak, hogy támogassa a politika, a kormány elképzelését, a gazdasági hiány megoldását, vagy a pénzt elosztók sajátos érdekeit? Miszerint
a kormánytag feleségének luxustáska jár, az elégtelen szociális helyzetű embernek meg a felfekvéssel való küzdelem az élete végéig?
A meglehetősen paternalista hangú szöveg figyelmen kívül hagyja az éppen hatályos egészségügyi törvény betegjogi fejezetét is. Eszerint a betegnek megfelelő tájékoztatás után joga van dönteni saját kezeléséről. Tehát akit kizárnak a kezelésből, annak ez a joga is elvész. A bemutatott szabályozás viszont növeli az egyenlőtlenséget, a kipécézett csoportokat tudatosan és szándékosan, előre megfontoltan a magánellátás felé tereli, ezzel előnyhöz juttatja a magánszolgáltatót. Úgy tűnik, az alkotók az igazságosság elvét, a méltányosság és az egyenlő ellátáshoz való hozzáférés gondolatát is kihagyták a számításból. A protokoll nem a betegek szükségletei alapján osztja el az ellátást, ami elvárható lenne egy szakmai irányelvtől.
Ez, amit most látunk, nem egy értelmes társadalmi párbeszéd. A források mindig korlátozottak lesznek, de a prioritások meghatározása nem lehet egy rendőr, egy szakvizsga nélküli államtitkár és egy elefántcsonttoronyban üldögélő, betokosodott szakmai tagozat feladata.
Kétségtelen, hogy minden állampolgárnak van felelőssége a saját egészségéért. De ez nem adhat jogot senkinek sem arra, hogy egy beteget kizárjon az ellátásból. A sérülékeny személyeket, az együttműködésre képteleneket, az „elégtelen szociális helyzetűeket” az orvosi eskühöz méltó módon kellene segíteni.
Ajánlom a kirekesztetteknek Charles J. Dougherty amerikai filozófus szavait 1981-ből: „Egy tisztességes szintű egészségügyi ellátáshoz való hozzáférhetőség olyan valami, amit az állampolgárok ma már elvárnak. Igen, mi ezt elvárjuk, s nem csak úgy, ha az megvásárolható, nem csak akkor, ha azt könyöradományként adják, hanem mint olyan valamit, ami a miénk, mert jogunk van hozzá!”
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.