A szatmári nagyanyám és annak testvére az utolsó időkben már csak feküdtek az ágyban, és minden hírműsort megnéztek a tévében. Amikor hazamentem, és meglátogattam őket, pár bemelegítő szó után azonnal rátértek a politikára: Hornt istenítették, Orbánt szidták. Még mindig a fülemben cseng, ahogy elnyújtott, felháborodott hangon ejtik ki: Hát az hüüüülye! Mindezt úgy, hogy bármilyen tapasztalatuk lett volna a tévében látott magyarországi mindennapokról. Pont abban az életszakaszban voltam, amikor a legkevésbé érdekelt a politika: az egyetemisták életét éltem filozófia szakon. De annyit hülyézték Orbánt, hogy lassan kezdett szimpatikussá válni: a frontális gyűlölet engem mindig – és nem csupán a filozófiai képzettségem okán – arra sarkallt, hogy ideje több szemszögből is megnézni a dolgot.
Onnan jut mindez eszembe, hogy olvasom: Pottyondy Edinának már a második erdélyi helyszínen lehetetlenítik el a stand-up fellépését. „Van itt minden: telefonálgatás »magas helyekről«, nyugdíjas kommandók mozgósítása, közösségi médiás hecckampány”, írja a Facebook-posztjában. De itt nem is az ő személye érdekes, bárkivel behelyettesíthetnénk, aki nem azt mondja, gondolja, mint a kormánypárt, netán fel is lép ellenük, vagy le akarja őket váltani.
Cserébe azonnal beindul az „erdélyizés”, a zsigeri gyűlöletre zsigeri gyűlölet a válasz. Az erdélyi közösséget már jó ideje felhasználják a magyarországi politikában, hol riogatnak velük, hol a kegyeiket keresik, politikai oldalak és változó ügyek függvényében. Mindez oda vezetett, hogy egyre nagyobb lett a frusztráció és egyre hevesebb az állóháború. Senkinek sem érdeke a higgadt beszéd. Az anyaországiak egy kalap alá vesznek minden erdélyit a gyűlölet logikája szerint, ahogy az ottaniak is a Sátán emberének látnak minden szereplőt, aki nem az ő bálványukat isteníti. Ebből egyelőre nincs kiút. A sebek hosszú évek alatt fognak behegedni, ha majd egyszer elindul a gyógyulás – jó lenne egy kicsit erre is gondolni, mielőtt újabb verbális (vagy egyéb) csatába indulunk.
Keserűen látom, hogy a nagyanyámék mentalitása kezd utat törni szinte mindenütt: a valóság ellen (amely eredendően sokszínű és sokféle igazságot kínál) hadakozva tágulnak a nyaki erek, emelkedik a hangerő. Pedig ahogy drámaíró barátom írja a Facebookon, mindebből csak az látszik, hogy a „gyűlöletnek nincs ideológiája”, a felgyűlt feszültség és frusztráció kezelése pedig a saját érdekünk lenne. Lehetőleg még azelőtt, hogy tettlegességig fajulna, mint ahogy már erre is van példa.
Ha tehettem volna, felnyalábolom a nagyit, és átviszem a határon, megnézzük a Városligetet, beülünk egy fagyira a belvárosban, majd nézzük a Halászbástyáról a pesti fényeket. A béke hétköznapi jeleit. Mert valahogy ez lenne jó: utazni kívül-belül olyan helyekre, ahol a nyugalom egy kicsit megkérdőjelezi a felfokozott düh szirénhangjait. Attól még nem leszünk árulóvá, ha nevetünk a „másik oldal” poénjain. Hiszen humorból tán mégiscsak egy van. Az irónia, az eltávolodás még oszthatatlan adomány. Használjuk ki.