„Nem szabad lőfegyvert, robbanóanyagot kivinni” – hirdeti egy jókora ukrán-magyar felirat a beregsurányi határátkelőhely ukrán oldalán. Nem véletlen a szokatlan figyelmeztetés: többször előfordult, hogy valakinél véletlenül ott maradt a zsebében az éles lőszer és úgy akart belépni Magyarországra. Ettől eltekintve szinte semmi sem utalt arra, hogy egy háborúban álló országba, Ukrajnába érkeztünk.
A csalóka napfényben rajtunk kívül még páran álltak sorban. Egy nagy batyuval érkező néni zsebéből kiesett a cetli. Ez baj, hiszen
az ukrán határátlépésnél minden egy cetlin múlik. A kilépőknél és a belépőknél is felírják egy cetlire, hányan voltak az autóban, majd visszaúton ezt a „dokumentumot” kell felmutatni. Ha nincs cetli, akkor hiába az érvényes útlevél, nincs határátlépés sem egy jó darabig.
A néni ukránul és magyarul próbálta elmagyarázni, hogy nem találja a cetlit, de a határőr csak széttárta a kezét. Szerencsére valaki az út mellett észrevette a földön heverő papírdarabot, a néni pedig folytathatta útját hazafelé, Beregszászra.
– Menekülők? – kérdeztük a sorban egy mellettünk álló férfitől, miután sok bőröndös érkezőt láttunk, akik Magyarország felé indultak.
– Fenét. Turisták. Sokan mennek át Magyarországra családot látogatni. Meg a poggyászban átvisznek egy-két üveg vodkát és pár karton cigit. Ez még legális mennyiség, jó áron eladják odaát. Azért a háború sem változtatott meg mindent a határtérségben – magyarázta.
Mi hajnalban indultunk a Kárpátaljai Sárkányellátó két kisbuszba gyömöszölt segélycsomagjaival Kárpátaljára. A rakományt Trautmann Balázs főszervező és sofőr a határon többször is végigmutogatta – összesen négy, különféle hivatalos engedélyre volt szüksége a behozatalra. A rakományt a határőrök így is tüzetesen lefotózták.
Vittünk macskakaját egy dnyiprói állatmenhelynek és egészségügyi csomagokat Harkivba. Első állomásunk pedig a beregszászi könyvtár volt, ahová egy halom babzsákot és gyerekjátékot szántunk, hogy gyerek-mama játszószobájuk legyen.
– Ide mutatott Lukasenko ujja – magyarázta Natália, a könyvtár egyik dolgozója. A háború elején ugyanis egy videón a fehérorosz vezető a frontvonalakat mutogatta, ujja pedig – Natália szerint – a beregszászi Hunyadi utcán állt meg. A valaha óvodaként üzemelt épületet nemrég kezdte „belakni” a könyvtár négy lelkes hölgy dolgozója és Esmeralda, a könyvtár mindenütt ott lebzselő perzsamacskája. Minket Varga Éva, a beregszászi központi könyvtár vezetője kalauzolt végig.
A könyvtárat az ukrán állam tartja fenn, azonban ebből csak az alkalmazottak rendkívül vékony, magyar pénzre átszámítva 60 ezer forintnyi havi fizetésére futja. A könyvtárat nem is a pénz, sokkal inkább az élni akarás működteti. Varga Évától megtudtuk, gyakorlatilag minden fejlesztést, felújítást, pályázati forrásokból, civil adományokból, közösségi munkából próbálnak keresztül vinni. A játszószobát a német Goethe Alapítvány pénzéből sikerült felújítani, míg a másik, babzsákos szobát a Kárpátaljai Sárkányellátó rendezi be.
A könyvtár nem pusztán egy kölcsönzőhely, hanem társadalmi-kulturális-közösségi központ – nagyjából az egyetlen Beregszászon. Az intézmény szerepe felbecsülhetetlen: a városkába a háború óta a keleti-déli végekről rengeteg menekült érkezett, főleg orosz anyanyelvűek. Többségében nők és gyerekek. Ők bármikor beülhetnek olvasgatni, beszélgetni – itt nem szólnak rá a könyvtárosok a társalgókra.
– Volt, hogy velük sírtunk – mesélte Varga Éva – miután az érkezők elmondták háborús történeteiket.
Beregszászról Munkácson át Ungvárra mentünk. Útközben óriásplakátokról egy-egy hősi halott arca nézett ránk. A kis falvak temetőiben lengedező sárga-kék ukrán lobogó emlékeztetett arra, hogy Kárpátalján szedi a fiatal életeket a 600 kilométerrel odébb pusztító orosz agresszió.
Ungváron egy helyi kávézóhoz érkeztünk. Itt vártak ránk az időközben ukrán nagykövetté lépett Fegyir Sándor barátai, akik tovább viszik a békés célú katonai adományokat. Laptopot, tableteket. Hogy pontosan hová, az természetesen titok. Az akció egyik fő szervezője, Szása, egy helyi kávézót üzemeltet. A hely egyik különlegessége a „Prianyk”. Ez a donyecki lövészárokból a tanítványainak órát adó Fegyir Sándor professzor rajzába csomagolt mézeskalács. De mint megtudtuk, Szásáék főzetik a Fegyir Sándor-márkás sört is.
Arra a kérdésünkre, vállalkozóként hogy van ideje a honvédőket segítenie, Szása azt mondta, a felesége mindent elintéz. Így ő tud foglalkozni a jótékonykodással, fuvarozni a véget nem érő ukrán utakon az adományokat a csapathoz. Amikor a háborús hangulatról kérdeztük elmosolyodott: – Itt most nem a gondolkozásnak van ideje, hanem a cselekvésnek. Senki nem töpreng a sorsán most túl sokat.
Szása véleményére ráerősített Vitalij is. A hatalmas termetű, joviálisan vigyorgó férfi két évet szolgált a fronton Fegyir Sándor mellett. Magáról a frontról nem beszélt – ez amúgy általános a veteránok között. Ők szinte sosem sztoriznak a lövészárokról. Hogy min mehetett keresztül Vitalij, csak a tekintete árulkodik. A mosolygós kék szem egy egy pillanatra szinte elsötétül, halottá válik. Érezni, hogy iszonyú emlékeket temet el magában a katonaruha.
– Nem félt? – tettük fel álnaiv kérdésünket, amit annyi azonban mégis indokolt: Vitalij 2022 elején, akkor állt be önkéntesnek, amikor a nyugati világsajtó kész ténynek vette, hogy Ukrajna napokon, heteken belül elesik. – Mindenki fél – mosolygott Vitalij – ez teljesen normális. Ami legyőzte benne a félelmet, az a hazaszeretete. Itt született, Kárpátalján, Ukrajnában és itt is akar élni. Nem akar és nem is fog innen elmenni.
Szása is csak bólintott, egykedvűen, nyugodtan. Bárkivel beszéltünk, ugyanazt éreztük: nincs bennük csodavárás, nem rajonganak senkiért. Most háború van és meg kell védeni a hazájukat. Mint mondták: meg is fogják. Úgy is, hogy az amerikai, trump-i nagy béketervekre csak legyintettek. Szerintük ez csak porhintés. Az oroszok – mint állították – az egykori nagy birodalmuk feltámasztásáról álmodoznak. – Ma Ukrajna, holnap Lengyelország, Szlovákia, vagy éppen Magyarország következik – vonta meg a vállát Vitalij búcsúzóul.
Az ukránok nem foglalkoznak azzal, Budapesten mit mondanak, a túlélésért küzdenek, azért, hogy a családtagjukat ne vigyék a frontraHazafelé még beugrottunk a jótékonysági raktárként is üzemelő ungvári régészeti múzeumba, ide a Harkivba szánt egészségügyi kellékek kerültek. Némileg szürreális kép rajzolódott ki: a múzeumi szoba asztalán egy mostani ásatásból előkerült embercsontok hevertek, mellettük pedig halmokban álltak törlőkendők, tolószékek. Egy részüket autóval viszik majd át a megfelelő helyszínekre, mi pedig a maradékot adtuk fel a "Nova Post" ukrán magánpostán. Ugyanis amilyen pocsék az ukrán állami posta, annyira profi a magánposta szolgálat. A kiszolgálás rendkívül gyors, ráadásul olcsó. Mint megtudtuk a brutális földrajzi távolságok ellenére is, a csomag két nap alatt a rendeltetési helyén van, még a frontvonal közvetlen közelébe is simán kiviszik.
Odakint közben megszólalt a dudaszó: vége lett a munkanapnak, a kisváros utcáit valósággal elöntötték az autók, jókora dugók alakultak ki a városközpont és a város környéki, keletről odatelepült üzemek körül. Az ungvári múzeum pinceablakai még most is homokzsákokkal voltak eltömítve. 2022 elején rakták oda, amikor készültek az orosz invázióra. Ez végül Kárpátalján elmaradt, de a homokzsákok – biztos ami biztos – maradtak. Azóta valaki egy mosolygós arcot graffitizett föléjük a falra.
Megérkezett Budapestre Sándor Fegyir