Az volt a női kézilabdában, ami Faragó Tamás a pólóban, Hegedűs Csaba a birkózásban, Papp László a bokszban. Felülmúlhatatlan. Amit nem tudott, az nem is létezik. Sterbinszky Amália – akinek neve végéről lemaradt az i és a, mert mindenki csak Amálnak hívta, és az Amál hallatán a fél ország tudta, kiről van szó – úgy játszott 239 mérkőzést a válogatottban, hogy kétszer egy évet kihagyott, mert a Debreceni Dózsa nem adta ki az FTC-nek, miként a Ferencváros sem a Vasasnak.
A hajdú-bihari klub közleményt adott ki: „A Debreceni Dózsa vezetői nem látják célszerűnek Sterbinszky Amália távozását, éppen ezért nem járulnak hozzá az FTC-hez való átigazolásához.” A Ferencváros hasonló szövegekkel operált, hiába.
Huszonnégy hónap mérkőzés nélkül, az nagyon sok. Ám Amálon nem látszott a több esztendős kiesés. A zseni múlhatatlan erénye bizonyos korig, hogy jövőre is zseni lesz. Legföljebb bámul olykor, mi zajlik földközelben.
Amikor 1973 januárjában először játszott a Vasas–FTC rangadón (11:8), a zöld-fehér szurkolók némelyike a parkettra rohant, és válogatott szidalmakat vágott Sterbinszky fejéhez. A Vasas kincshez jutott, a Ferencváros ékességet vesztett.
Nem először történt meg ez a kilencedik kerületi klubbal. Schlosser Imre kontingensen felüli tiszteletjegyeket kért családtagjai és/vagy barátai számára a vezetőségtől, de nem kapott, ezért átment az MTK-hoz. Turay József, a magyar futballpályák első Császára, 2000 pengőt kért a franzstadti elöljáróktól, hogy házat építhessen az angyalföldi Reitter Ferenc utcában. Kikosarazták. Brüll Alfréd, az MTK klubelnöke viszont méltányosnak találta a kérést, és Turay is átigazolt a kék-fehérekhez.
Sterbinszky lakást szeretett volna. A Ferencváros nem reagált a kérésre, majd amikor a vezérkar megtudta, hogy Amál a Vasassal tárgyal, mégis csak „megdobta” volna az ifjú klasszist a remélt lakással. De már késő volt, a ferencvárosi fenomént várta a két szoba, amely nem is Angyalföldön, hanem – fogóddzanak meg! – Újpesten hívogatta tulajdonosát.
Amál már az FTC-vel is bajnok és kupagyőztes volt. Egyszer-egyszer. A Vasassal tízszer és hétszer. A tíz aranyéremből a piros-kékek kettőt százszázalékos teljesítménnyel, egyet veretlenül, ötöt egyetlen vereséggel nyertek. A pazar évtized alatt 221 NB I-es mérkőzésen 207 győzelem, 4 döntetlen, 10 vereség volt a mérlegük.
A vezéregyéniséget Sterbinszky Amálnak hívták. Mozgása elegáns volt, esztétikus és áramvonalas. Lövéseire nem lehetett azt mondani, hogy kiszámíthatatlanok, mert ha felment, mindenki biztosra vette, a labda a következő másodpercben ott lesz a felsőben, viszont a passzai kiismerhetetlenek voltak, úgy dirigált, hogy színlapra kellett volna kiírni a Fáy utcai csarnokban: „Vezényel Sterbinszky Amália.”
De védekezni sem restellt, sőt. Ha a Vasas vagy a válogatott valamelyik játékosa eladta a labdát, Amál rohant elsőként menteni a menthetőt. A királynő elmosogatta az edényt is. S ugyanazzal a kifinomultsággal tette ezt, mint bármi mást a pályán.
Amúgy azon kívül is figyelemre méltó volt. Intelligens, humoros, jópofa. A Sudár, Taksony bírópáros talán másként emlékszik rá, mert hiába állította ki végleg a mezőny legjobbját a Bakony Vegyész–Vasason, Sterbinszky leült a kispadra, és nem volt hajlandó elhagyni a termet. A mecset a Vasas nyerte 10:8-ra, mert hát Amál igazán nem volt egyedül, egy komplett válogatott sorakozott körülötte piros-kékben. Olyan társak közül ragyogott ki, mint Bujdosó Ágota, Rácz Mariann, Győrvári Györgyi, Vadászné Vanya Mária, Csíkné Horváth Klára, Angyal Éva, Gódorné Nagy Mariann, Hajós Mária, Gombai Katalin.
Az angyalföldi nemzeti gárda 1982-ben elhódította a BEK-et, és az év végén az újonnan átadott Budapest Sportcsarnokban a válogatott a legjobb eredményét érte el Amál vezérletével: vb-ezüstérmet nyert. (Bronza volt már olimpiáról és két világbajnokságról is.) Akkoriban a Népsport feltette a kérdést: „Kell-e nekünk Sterbinszky vagy sem?” S nyomban meg is válaszolta: „Igaz, a gólszerzésben már nem, de – a védekezésről most nem is beszélve – az irányításban, a szervezésben, az előkészítésben még mindig utolérhetetlen.”
A huszadik század legjobb magyar kézilabdázónője akkor már Dániában élt. Ott lett természetgyógyász, ahol Hamlet vára áll: Helsingörben. A település vonattal háromnegyed órányira van Koppenhágától, oda szállították volna most rosszulléte után, de a bajt leküzdeni túl távol volt a közeli főváros.
A 74 éves korában meghalt nagyságot szülővárosában, Hajdúszoboszlón kísérik utolsó útjára. De amíg Fáy utca van, ott sem felejtik, hiszen az virít az angyalföldi falon: Sterbinszky Amália Sportcsarnok. Amikor annak elődjét-eredetijét átadták, Amál még játszott; úgy, ahogyan csak nagyon-nagyon kevesen.
Erről a fickándozó géniuszról nehéz elhinni, hogy nem mozdul többé.
