A kölcsönös vádak között szerepelt lopás, csalás, becsületsértés, könnyű testi sértés és személyes szabadság korlátozása. Az újságok a markukat dörzsölve várták a fejleményeket, a pesti publikum pedig álságosan sóhajtozott. Valószínűleg csak Della Vedella Irma nem tudta, hogy úrinő, emelt fejjel effajta skandalumból még nem keveredett ki. De hát honnan is tudhatta volna? Huszonkét esztendős volt mindösszesen.
A Bács megyei Palánkáról voltak valók a Della Vedellák, a családfő, Antal húsz évesen tisztként szolgált a szabadságharcban, aztán kereskedőnek állt. Az 1876-os nagy árvíz után tanúsított kiemelkedő segítőkészségét arany érdemkereszttel ismerte el az uralkodó. De ekkor a család már felfelé tartott a Dunán, egyenesen a fővárosba: a legidősebb leány, Ottília férjhez ment ugyanis a földművelésügyi, ipari és kereskedelmi minisztérium irattári vezetőjéhez, egyben a Nagy Magyar Compass című, évente kiadott pénzügyi és üzleti adattár szerkesztőjéhez, Mihók Sándorhoz. A még két eladósorban lévő lányt és egy pályaválasztás előtt álló fiút nevelő házaspár jobbnak látta ugyancsak Pestre költözni.
Ez a döntés kifejezetten perspektivikusnak bizonyult, ami a családtagok boldogulását illeti. A sorban második leány, Gizella hamarosan megtalálta a párját galánthai Nagy Sándor személyében, aki ugyancsak a Compass kötelékében dolgozott; ahogy ott kötött ki végül a fiatal Della Vedella Mihály is. Sógorait túlélve végül az ő kezei között múlt ki a nagy jelentőségű kiadvány 1944-ben, hogy aztán az államosítások végképp okafogyottá tegyék az évkönyv megjelentetését.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen most még csak az 1880-as években járunk, és a Mihók Sándornak majdan köszönhető jótéteményekből egyelőre csak annyi látszik, hogy Ottília remek partit csinált, a húgai pedig színházba járnak, báloznak, teaestélyeken jelennek meg, és részt vesznek a polgári társaság jótékonysági akcióiban. Még az is a jövő zenéje, hogy Vedella Antal felügyelői álláshoz jusson a minisztériumi felügyelet alatt kereskedelmi múzeumként működő városligeti Iparcsarnokban. Szolid, állami állás lesz az, nem lehet eléggé megbecsülni, még ha ténylegesen nem is jelent többet, mint teremőri beosztást.
Hogy a legfiatalabb leány, Irma Pesten ismerkedett-e meg Csík Józseffel vagy még Bács megyében sodorta egymás mellé őket az élet, lehetetlen megmondani. Palánka mindössze úgy tíz kilométerre fekszik Beocsintól – avagy Belcsénytől –, ahol az ország legjelentősebb cementgyárát tulajdonolta a férfi. Eredetileg téglagyárosként működő nagyapja fedezte fel a környék kiváló minőségű márgáját, amelyből az 1820-as években kezdett égetéssel cementet előállítani. A termék jó minőségét igazolja, hogy a Lánchídhoz szükséges kötőanyagot is innen szállították. Az utód már a bécsi politechnikumban tanult, majd Londonban sajátította el a portlandcement készítésének titkait, a beocsini gyárban pedig modern kemencéket, vízimalmokat épített. Évtizedeken át a pesti Rudolf rakparton lévő főraktárából látta el az országot kiváló áruval.
Irma éppen csak betöltötte a tizennyolcat, amikor 1882 októberében hírül adták a lapok, hogy Palánkán jegyet váltott a hatvanas évei közepén járó gyártulajdonossal. A következő év őszén pedig már Csík Józsefné néven gyűjtött adományokat a pusztító ischiai földrengés áldozatainak. Az események ezután gyorsan követték egymást: Irma 1884 nyarán szép summáért, 71 ezer forintért (ez egy iskolaigazgatónak úgy ötven évi bére volt akkoriban) megvásárolt egy házat Külső-Erzsébetvárosban, amelynek első emeleti, nyolcszobás lakásában a férjével és a szüleivel, illetve két testvérével rendezkedett be. Újabb két év elteltével pedig már javában folyt a „pikáns pör”.
Hogy az újságok híradásaiból mi volt igaz és mi nem, azt ma már nehéz volna kibogozni. De összességében egy közismert fiatal nőt látunk („szőke fejecskéjével és sötét tűzű szemeivel sok gavallérnak lobbantotta lángra a szívét”), akinek az idős férje „palotát vett”, fogatot és személyzetet bocsátott a rendelkezésére, őt azonban mindez nem tette boldoggá, így némely régi udvarlóját is kézközelben tartotta. A történet csúf vége borzalmas összeveszés lett, az asszonyka állítólag megütni sem restellte a férfit, sőt a család is közbeavatkozott, úgyhogy a férj végül nemcsak a válópert adta be, hanem a legkülönfélébb vádakkal a bíróság elé citálta az egész Della Vedella családot.
A kényszerítés, a testi sértés és a váltóhamisítás végül nem állt meg a törvény előtt, de mire 1888-ban megszületett a válást kimondó szentszéki ítélet, Della Vedella Irmának nemcsak a tartásdíjra vonatkozó kérelmét utasította el a bíró, de beszédes módon a válás perköltségét is őrá terhelték. Pedig vagyona ekkor már nyomokban sem volt. Az erzsébetvárosi házat, sőt a beocsini cementgyár felét is, amelyet a férjétől afféle jegyajándékként kapott, még 1886 novemberében ráíratta ugyanis lovag váradi Stoll Jenőre, Stoll Károly bányaigazgató és országgyűlési képviselő fiára.
Kezdjük a házzal. Palotának erős túlzás volna nevezni, nem pusztán azért, mert a nyolcszobás emeleti tulajdonosi otthon mellett tovább két-három bérlakás is volt az épületben, hanem mert a Külső-Dob utcában állt, azon a részen, ahol még bőven tenyésztettek tehenet és disznót, és gyümölcsfák takarták a kilátást az árvaház és a tejgazdaság felé. 1872-ben építtette Fülöp István, a telek felét pedig hamarosan elvitte az újonnan kijelölt Vörösmarty utca megnyitása. Az viszont ténykérdés, hogy miután – a hitelezők szorításában – Della Vedella Irma eladta Stoll Jenőnek, a lovag oda is költözött, tehát nyugodt és kényelmes hely lehetett.
S hogy hogyan került ebbe a történetbe Stoll Jenő? Hát, látják, ez a legérdekesebb kérdés. A lovag nem holmi fiatal süvölvény volt ugyanis, hanem már jócskán elmúlt negyven. És ami azt illeti, azokat az éveket, amikor Della Vedella Irma férjkeresőben járta a bálokat, Stoll Jenő az ugyancsak poétikusan ifjú bogdánfalvi Bogdány Margit kisasszony oldalán töltötte, akit 1882 januárjában eljegyzett, majd 1883 márciusában eltemetett. A művészi érzékéről nevezetes fiatal szépség meghűlt ugyanis a városligeti jégpályán, tüdőbaj támadta meg, és végül, hosszú kezelés után a sziléziai Görbersdorfban gyűrte le a betegség. Pesti temetése már-már hisztérikus érdeklődést kiváltó társasági eseménnyé vált, aminek fényében nem csoda, hogy a nyár Stoll lovagot már az Északi-sarkon találta. Jegesmedvére vadászott, jég alatt halászott, utazgatott a szamojédok, lappok és finnek földjén, hazatérve pedig tagjai közé fogadta a Magyar Földrajzi Társaság.
Stoll Jenő és Della Vedella Irma kapcsolatának természetét bizonyára sok szóbeszéd övezte Pesten, de a végkifejletet Csík József már szerencsére nem érte meg. Ő a válás kimondását követően hamarosan elhunyt, temetéséről egy vele semmilyen rokoni kapcsolatban sem álló mérnök intézkedett. Pár nyugodt év elteltével azonban, 1894 őszén volt felesége ismét a színre lépett, nagy zajjal beperelte Stoll lovagot, és készséggel mesélt az újságíróknak a közbenső időkről. Mint mondotta, franciaországi nevelőintézetekben töltötte az időt, hogy méltó felesége tudjon lenni a lovagnak, aki neki házasságot ígért; hazatérve azonban azt tapasztalta, hogy Stoll eladta a Dob utcai ház telkének felét, elkótyavetyélte a cementgyárat, eladogatta az ékszereit, sőt még azt a pénzt sem kímélte, amelyet „egy előkelő arisztokratától végkielégítésként kapott, mikor az megnősült”. Khm.
Történt ezután némi pofozkodás – Della Vedella Mihály ütötte meg Stoll ügyvédjét, amiért az a nővére múltjára tett megjegyzéseket –, majd kényszerítés – az ügyvéd házmesternéje zárta rá az ajtót a feldühödött öcsre és a magával cipelt tanúkra –, de végül Della Vedella Irma pár hónapnyi közszereplés után visszavont minden vádat. Mint mondta, félreértés volt az egész. Vagy talán annak a hatszáz levélnek volt megvilágosító hatása, amelyet a rezignált Stoll lovag bocsátott a bíróság rendelkezésére?
Della Vedella Irma még akkor is csak éppen elmúlt harminc éves, amikor végképp kiradírozta magát a magyar mindennapokból. Az utolsó hír az volt róla, hogy egy francia dragonyos kapitány menyasszonya. Ezt követően csak akkor került elő a neve különféle iratokban, amikor a család fogytával újabb és újabb hagyatéki ügyeket kellett intézni. Girard dit Guerre Albertnéként szerepelt ilyenkor, kezdetben Genfet, majd Párizst jelölve meg lakhelyeként. Jócskán túlélte Stoll lovagot, akit 1910-ben kísértek utolsó útjára, de arról nincs adat, ő meddig élt, s hol van a végső nyughelye.
Ennek a szomorú történetnek a főszereplői közül végül csak egyetlen egynek fordult jóra a sorsa – jellemző módon a házé. Azt követően, hogy 1890-ben kettéosztották a Dob utca sarkán lévő, a Vörösmarty utca mentén hosszan elnyúló telket, gyors ütemben beépült a környék. Stoll a millennium évében eladta a régi házat, amelyet előbb meghosszabbítottak, majd Ullmann Gyula 1903-ban két emelettel meg is magasította. A tervet jegyző építész, Schulek János olyan elégedett volt a saját művével, hogy jó időre lakást vett ki az épületben.
A világháború után az első emelet régi, nagy lakását az államvasút vette ki, hogy a számfejtőség irodájaként használja. Utánuk pedig a siófoki székhelyű Magyar Vitorlás Klub foglalta el klubhelyiségként, arra a célra, hogy ott a magyar vitorlássport fejlesztésén munkálkodjanak. Ehelyett azonban – derült ki egy razzia során 1924 szeptemberében – titkos kártyabarlang üzemelt az egész első emeletet elfoglaló, pompásan berendezett teremsorban. Ahová egyébként a klub szabályzata értelmében hölgyeknek legfeljebb férfi kísérővel lett volna szabad belépni, ám az üzelmeket leleplező rendőrök döbbenten látták, hogy magányos fiatal nők mindenféle gardedám nélkül vesztenek épp vagyonokat a kártyaasztalok mellett.
Még mondják, hogy a házaknak nincs meg a saját végzetük.
