Ez az első fesztivál, ahol díjazták a filmet?
Nem. Ilyesmi már korábban is megesett, de egy méltóbb díjra vártunk. A Radics Béla életét bemutató dokumentum-játékfilmünket eddig öt független fesztivál, azaz „indie”-film fesztivál versenyprogramjába válogatták be, többek között a Portugal Indie, a Rome Prisma Film Awards, a Madrid Indie, és a Tuchsone Indie Film Festival közönsége láthatta. A Stocholm City Film Festival-on és a Serbest International Film Festival-on elődöntős lett, a Veneto International Film Festival-on pedig Nominee, azaz fődíjra jelölték a filmet. Ezek díjnak tekinthető elismerések, de nem fődíjak. Aztán - milyen szép így - éppen a Radics Béla születésének évfordulójához közeli napokban kaptuk meg a két első aranybabérunkat, azaz végre fődíjat is nyert a film.
Ez a fesztivál mennyire számít meghatározónak a filmes világban?
Ez nem a világhíres filmfesztiválok egyike, mégis elég jó megmérettetés, hiszen évente rendezik meg. Dél-Amerikában rangosnak számít, ezért meglehetősen nagyszámú film van versenyben. Tényleg „minden, ami mozog”. Rengeteg alkotás futott most is a díjakért, elég sok kategóriában. Ez nagyon jó dolog. Szerintem érdemes olyan helyeken indítani egy filmet, ahol tolonganak a rajtvonalnál. Nem mindegy, hogy hány film közül leszel az első. Fontos, hogy egy „indie”, azaz independent, tehát a szó legszorosabb értelmében független fesztiválról beszélünk, ahová kifejezetten nem a nagy stúdiók által gyártatott vagy állami finanszírozással készült alkotások jönnek, bár néhány „hibrid” finanszírozású azért itt is akadt.
Mostanában elég sok sikeres független film készült Magyarországon. Ez lehet a siker útja?
Lassan erre fogadni is lehet. Döbbenetes, hogy milyen hirtelen mozdult meg, és milyen jól reagál a magyar közönség ezekre az alkotásokra, ami azért szerintem megérne egy politológiai elemzést. De ez világtrend is, amivel eddig nem nagyon foglalkoztak Magyarországon, és most hirtelen a közepében találtuk magunkat. Ez szerintem pár hónapja lett így.
Mi történhetett?
Csehov biztos azt mondaná, hogy az Isten tudja, de ennél lehet, hogy egyszerűbb a megfejtés. Voltak ugyanis előjelek. Ne menjünk vissza a Szelíd motorosokig, bár már Dennis Hopper kultuszfilmje is független volt, mégis csak pár évet ugranék az időben. Érdekes dolgokat tapasztaltam Amerikában, amikor két éve Los Angelesben, az egyik legnagyobb független fesztiválon vettem részt, és rengeteg független filmkészítővel, de elsővonalas hollywoodi filmesekkel is beszélgettem. A forgatókönyvírók sztrájkja, és a szakma kiállása mellettük, tehát a Nagy Filmes Sztrájk pont akkor volt, ezért aztán nyüzsögtek ott a ráérő filmesek. A független filmeknek nagyon komoly tradíciója van az Egyesült Államokban, érdemes tudni, hogy Tarantinótól Guy Ritchie-n és Rodrigezen át Anya Taylor-Joy-ig a legizgalmasabb rendezők és színészek sora a független filmek világából érkezett. Ez ott egy eleve izgalmasnak számító közeg, ami most mintha még nagyobb lendületet kapna. A független filmekben egyre inkább a lehetőséget és a kreativitást kezdi látni az európai közönség is, bár a nagy áttörés itt még várat magára. Az amerikaiak mentalitása más, ők a tisztelet más szintjén kezelik egymás, ezért a független filmek egyáltalán nem a lesajnált, hanem az érdekes kategóriát jelentik a filmes világon belül. Ezek a filmek mélyre ásnak valós társadalmi problémákba, közelebb próbálnak jutni az emberi konfliktusok gyökereihez, nem kötik őket a „sikerklisék”, eleve mások a velük szemben támasztott elvárások, ezért a dramaturgiai és látványelemek sem annyira szabottak. Ez az erősségük. Már a Szelíd motorosok sikerének is ez volt a titka. Ez tényleg egy szabadabb játék, ami a kapcsolódó területeken, például a független fesztiválokon is jól kitűnik. Egy indie fesztiválon azt látod, hogy mindenki mindenkivel beszélget, hogy hajnalig fürdenek az emberek egymás gondolataiban. Él, pezseg az egész. Mindenkit őrülten érdekel, hogyan látja a másik a világot, és különösen az, hogyan akarja azt elmesélni, hiszen mindenki ezért van itt. Egy nagy fesztiválon, egy Berlinálén vagy Cannes-ban, a Római Filmnapokon nem tudod azt megtenni, hogy leülsz beszélgetni vagy sörözni a világ legismertebb színészeivel és rendezőivel. Itt ez a normális. Ha egy független fesztiválon összefutsz ott lézengő hírességekkel, akkor bátran menj oda, beszélgess velük, nem fognak elhajtani. Biztos lehetsz benne, hogy ők is azért vannak ott, amiért te. A független film elsősorban nem a profitról szól, hanem arról, hogy el akarsz mesélni valamit, amit fontosnak érzel, és arról, hogy ezt hogyan teszed. És trükköznöd kell, meg nagyon kreatívnak lenned, mert nagyon kevés pénzed van rá. Iszonyatosan rá vagy utalva a stábod, és mások jóindulatára. Bekönyörgöd a produkciódat a forgatási helyszínekre, ilyesmik. Talán ezért alakult úgy, hogy ebben a közegben mindenki hihetetlenül elfogadó, nyitott, és rengeteg tapasztalatot osztanak meg egymással ezek az emberek. És persze tisztában vannak azzal, hogy bármelyikük bármikor belenyúlhat a „tutiba”. Egy jól sikerült független mozival hatalmas pénzeket lehet keresni. Magyarországon szinte a semmiből robbant ki ez a dolog, és kicsit más is mint az előbbi példa. Úgy látom, hogy Magyarországon hirtelen vérprofik kezdtek független filmeket csinálni, tehát inkább a finanszírozási oldal felőli megközelítés vagy besorolás jelenti most a hazai független filmet. Meglehet, ez egy politikai helyzetből adódó piaci rés, ezért említettem a jelenség feltáratlan politológiai hátterét. De ez szerintem nem baj. Tudvalevő, hogy mindig az a legjobb irány, amelyiknek sok néző terem a végén. A mostani magyar független filmekkel nem fog a néző mellé nyúlni, mert ami ezek közül a mozikba jut, azokat profik csinálták. Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy nevesebb amerikai rendező gründolja a maga függetlenjét, mert egy stúdió sem vállalta az ötletet. De ezt nem rossz értelemben mondom. A lényeg tényleg a lehető legtöbb néző.
Arra gondol, hogy a magyar független filmeket valójában ugyanazok csinálják, akik a többit is?
Majdnem. Azért szerencsére nem csak ismert rendezők, és felkent profik csinálnak független filmeket Magyarországon. Vannak és voltak egészen pazar kezdeményezések, az én kedvencem ezek közül a Drága Elza, ami szerintem az egyik legjobb valaha készült magyar háborús film. Tanítanám. A szereplők közül néhányan ismert színészek, de a többség, a rendező, sőt még az operatőr is civilek voltak, akik nem a Szentkirályi utcában tanulták a csíziót, és soha nem volt esélyük első filmes pénzre, sem inkubátor programra. Aztán az operatőr Aranyszem díjjal fejezte be a kalandot, a film pedig mozikba került. Ez egy őrült nagy dolog! A Drága Elza egy ízig-vérig független film volt. Ha a szívemre teszem a kezem, akkor valójában nekem ilyen az igazi független film.
És a Radics-film?
A Radics életrajzi dokumentumfilmet én is független filmként határozom meg, de csak azért, mert az NFI közvetlen támogatását nem élvezhettük. Sem a gyártásra, sem a terjesztésre, sem a film reklámozására nem kaptunk pénzt – mindamellett szakmai, könyvelési és egyéb tanácsokért bármikor fordulhattunk hozzájuk, többször nagyon jól elbeszélgettem velük, és a Radics film terjesztőjét például az ő közbenjárásukkal szereztük meg. Nekem ezzel semmi bajom, rengetegen állnak sorba támogatásért és mindenki morog, ha nem kap. Ez mindig is így volt. Szerintem nem attól lesz valaki sikeres független filmes, ha belerúg az NFI-be, hiszen nem is nevezhetné magát független filmesnek, ha tőlük kapná a pénzt.
Akkor tehát mindenki köszönje meg Káel Csabának, aki nem kapott támogatást, hogy végre sikeres független filmet csinálhat?
Soha nem gondoltam volna, hogy ez így bármikor megfogalmazhatóvá válik, de nem gondolom hogy mindenkinek ezt kellene tennie. Én jobban szerettem volna például támogatást kapni a Radicsra, de amikor kértem tőlük a terjesztésre, akkor ez már jogilag sem volt lehetséges. Talán magamnak köszönhetem, hogy a független filmek között kötöttem ki, de nem bánom. Ha megkérdeznének, és valamit javasolhatnék az NFI-nek, az az lenne, hogy ne csak a saját, kezdettől támogatott gyártású filmjeinek a reklámozására, hanem minden magyar film reklámozásának támogatására legyen módja. Elkészült független filmekről beszélünk, ezek esetében már szakmailag is megítélhető, hogy melyiket érdemes támogatni. De van egy másik tényező is a pénzügyekben. Ahogyan a többi, magát függetlenként meghatározó film gyártásában, úgy a Radicsban is volt állami pénz bőven, az önkormányzati, és a különféle magán, meg kikönyörgött céges támogatások mellett. Eleve zömében NKA támogatásból tudtunk elindulni, és végül a magyar állam által minden bejelentett film gyártásához biztosított közvetett támogatással egészítettük ki még 33 százalékkal a büdzsénket, amit ugyan az elején saját forrásból, kínkeservesen én biztosítottam (előfinanszíroztam a saját pénzemből), de végül ezt a pénzt visszakaptunk. Azt gondolom, hogy gyakorlatilag minden magyar független filmben minimum 30 százalék körüli az állami támogatás aránya. Ezek ettől még pont annyira független filmek maradnak, mint amennyire nem lesz magyar film az itt fogatott amerikaiakból, ezért értetlenül nézem az erről kialakult vitát. Tiszta sor, hogy nem lehet filmet csinálni pusztán lehetőségből, de ha valamennyit sikerül összegyűjtened, akkor érdemes élni az állami támogatással, mert az nagy segítség. És a profik élnek is vele, bármennyire nincs ez dobra verve. Összességében azt gondolom, ma Magyarországon jó feltételek mellett lehet, ezért kell is független filmeket csinálni. Külföldön jellemzően nincs hasonló állami támogatás, de ott a cégek és az önkormányzatok gazdagabbak, tőlük ezért több támogatás jön. Egyébként amerikai függetlenek is forognak Magyarországon, pont e lehetőségek miatt.
A nagyszámú, itt készülő külföldi produkció az ön munkájára is jótékony hatással van?
Részben, mert egyéb hatásaiban rengeteg nehézséget is okoz egyben. A hazai szakemberek képzettebbek lettek, de nehezebben megszerezhetők is: vagy amerikai produkcióban forognak vagy az ottanihoz hasonló bért kérnek. Teljesen jogosan amúgy, mert miért menjen el bárki kevesebbért dolgozni, mint amennyit máshol kap? A közvetett támogatás ugyan komoly segítség mindenkinek, de a bérleti díjak is magasak lettek, annak ellenére, hogy a nagyobb hazai rentálcégek igyekeznek bizonyos esetekben kedvezményeket adni. Összességében mégis azt gondolom, hogy használt a magyar filmeknek a bezúduló sok amerikai produkció, és használ a mostani filmtámogatási rendszer is. Ez jó dolog. Nagyon komoly segítség lehet a függetleneknek, ha okosan nyúlnak a lehetőségekhez.
Mit szólnak a filmkritikusok a magyar független filmekhez?
Azt látom, hogy nem bántják őket. Az úgynevezett filmkritikusok - akiket én inkább (pártállásukra való tekintet nélkül) filmpolitikusnak nevezek, sokan meg csak filmütőnek -, nem verik szét a nézettséget. Nem az államot vagy a politika-eszmei ellenfelet sejtik a produkció mögött, hanem a munkát és a teljesítményt igyekeznek látni. A közönség pedig kíváncsi marad vagy pont ezért lesz kíváncsi és elmegy moziba. Ha tehát egy magyar film nincs „nyakon hányva”, nincs lepolitikázva, akkor bemennek rá az emberek. Szerintem nem ezért néznek hirtelen ilyen sokan magyar filmeket, mert egy ország arra ébredt, hogy független film rajongó lett. Azt gondolom, hogy az emberek szeretik a magyar filmeket, szeretik a színészeinket, de évtizedek óta elveszik a kedvüket a moziba járástól. Pedig jó lenne abban hinni, hogy a filmrendezők és a kritikusok egy csónakban eveznek, s valójában a magyar kultúráért dolgoznak.
A Radics-filmnek milyen volt kritikája?
Vegyes. Minket nem kíméltek. Talán ez egyik alkotó neve miatt, több helyen azonnal célpont lettünk, NER lovaggá ütve, amire mit mondjak? Egy csomó közismert, elkötelezett bal és jobboldali ember fogott össze ezért a filmért, és mindannyian bíztuk benne, hogy máshogy lesz, és ez valami közös ügy lehet, amit úgy is kezelnek. Aztán fittyfenét. Persze sok jó kritikát is kaptunk, de ha beledobnak egy marék gyomot a levesedbe, akkor kevesebben eszik meg.
Mennyiből is készült a Radics-film?
Alulról karcoltuk a hetvenmilliót, amiben már a közvetett állami támogatás is benne van! Viccesen kevés pénzből. Aki megnézte és ért hozzá, az mind 300 millió fölé saccolta.
Mennyiből készül egy amerikai független (játék) film?
A többségük fél és kétmillió dollár közötti összegből, azaz nagyjából annyiból, mint egy államilag támogatott átlagos magyar film. Forintban 500 millió és 1 milliárd között alakulnak az amerikai független költségvetések. Ezért én azt szoktam mondani, hogy egy hazai nagy filmet egy amerikai független filmmel kell és lehet csak összehasonlítani, a szuperprodukciókkal ne példálózzon senki. Ha valamennyire tisztán akarunk látni fontos kérdésekben, akkor azt csak azonosak a feltételek mellett tehetjük. A rendezőket is így érdemes összevetni.
És a színészek?
A színész minden esetben rendezői kérdés és kihívás. Köztudomású, hogy a rendező dönti el, szerinte ki a legalkalmasabb, ki a „legközelebbi” karakter egy adott szerepre, és aztán mit játszat vele. Sokszor hallom, hogy a magyar színészek így meg úgy, hogy kevés film készül, ezért „nincsenek benne”, és „nem úgy működnek a vásznon”. Szerintem ez hülyeség. Valaki vagy tud rendezni vagy nem. Ha tud, akkor pontosan megmondja a színészeinek, hogy mit és miért(!) csináljanak, és hogy rendezőként ő pontosan mit szeretne látni. A végeredményt soha nem húzhatod a színészeidre, a sikert kivéve! Ha a film sikeres, akkor mindenki jól dolgozott, pláne és kifejezetten a színészek! Ha meg bukta van, akkor annak kizárólag a rendező az oka. Ez meggyőződésem. Szerintem a magyar színészek jók. Ha valami „furcsaság” van egy magyar filmben, vagy csak úgy kínosan feszengsz tőle, akkor annak okát tuti a kamera másik oldalán, a rendezői szék körül érdemes keresni, mert az esetek többségében ott van.
Brazíliában kitüntették a magyar gitárkirályról szóló független filmet. Felmerül a kérdés: valójában mennyire lehet érdekes Brazíliában Radics?
Amennyire a film érdekessé teszi. Azt gondolom jó volt a forgatókönyv, amit a film jól mesélt el, elsősorban a színészeinknek köszönhetően, amiért külön köszönet illeti Rák Zolit, Király Attilát és az összes szereplőt, alkotót. Valójában az ő munkájuk hozta el a díjakat. Szentesi Zöldi László (író-újságíró) és Dr Bálint Csaba (a Rockmúzeum igazgatója, több Radics könyv szerzője) hatalmas kutatást, évekig tartó munkát tettek a forgatókönyvbe. Ebből gyúrtunk végül egy könnyed, sok szempontból rendhagyó utolsó könyvet, amit kiváló munkával formáltak élővé a színészeink. Tudni kell, hogy a fesztiválok a történetek mellett elsősorban a történetmesélést figyelik, tehát nem elég egy izgalmas életút vagy egy jó sztori, azt az ahhoz a leginkább illő módon el kell elmesélni. És persze újszerűen, hogy kitűnjön a többi közül. Azt gondolom, lényegesen nehezebb egy ismeretlen zenész, semmint egy világsztár életét érdekfeszítően bemutatni, még akkor is, ha ott, a „világ végén” egy általuk kevéssé ismert kultúra, politikai vagy a filmben megmutatott társadalmi közeg azért sokat nyom a latban, mert „egzotikussá” teszi az alkotást. De ez önmagában kevés, mert alapvetően nem ezt nézik. Azt értékeli minden zsűri, hogy összességében mennyire jó egy film. Nekik ott Sao Paulóban tetszett, és mi a döntésükkel tökéletesen egyet is értünk, nagyon örülünk a díjaknak.
Radics Béla élete izgalmas, sikeres, a végén szomorú, mondhatni drámai véggel. Valóban filmbe illő történet. De melyek a film sikerének a szakmai okai?
Jobb lett volna, ha igazi játékfilmet csinálhatunk, de így sem lett rossz. Szerintem az eddigi elismerések annak köszönhetők, hogy mertünk - és tudtunk - valami újat, rendhagyót alkotni a dokumentumfilmes műfajban, ami izgalmas megközelítésnek tűnik a világ másik végén is. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy egy kliséket felrúgó alkotást jöjjön létre. Nem annyira leírni akartuk, semmint inkább közelebb hozni Radics Béla „megfejtését”, aki szerintem örök rejtélye marad a magyar rockzenének. Azt akartam, hogy együtt ne értsük meg, miért történt minden úgy, ahogyan történt, mert az nem megérthető, az viszont nagyon is megérthető, hogy mindez abban a korban miért történhetett így. Erről szól a film. És persze szerettem volna egy szerethető Radics Bélát látni a vásznon, ami szerintem sikerült is.
Azt hiszem, a film végén az a távoli, kitartó kutyaugatás meglehetősen kifejező zárás lett.
Talán túlzottan sokatmondó is. Finomabban kifejezve bárki bármivel érvelhet már utólag, az nagyjából mindegy. Radics Béla, a gitárkirály csak egy születhetett. Minden szó csak távoli….
Csaholás. Ez egyben önkritika?
Az is. Mindenképpen. Mi más lenne? Soha nem találkozhattam Bélával. És persze mindenki más kritikája is egyben, aki megítéli, azt állítva, hogy tudja a tutit, és mindennek az okát ami vele történt. Nem tudhatjuk, de ezzel a filmmel óhatatlanul közéjük keveredtünk mi is. Aki olvassa, majd elgondolkodik, hogy miért. Igyekeztünk ezt méltósággal tenni.
Mi lesz a film és a filmzene további sorsa?
A filmet a Filmio.hu kínálatában bárki megtalálhatja. A filmzene, ami Alapi István egészen elképesztő zenei intelligenciájának, és zenei világa sokszínűségének a lenyomata is egyben, talán egy „Radics Béla saját és kedvenc dalai” című albumon a nem túl távoli jövőben megjelenhet. Csak egy legenda interpretálhat méltó módon egy másik legendát. Ezen (is) dolgozunk Wirth Zoltán barátommal, a film zenei menedzserével, aki nélkül messze nem lehetett volna ilyen a film hanganyaga, és maga a film sem lett volna olyan, amilyen végül lett. Zoli nem csak egészen különleges képességű dobos, hanem a legjobb kreatív menedzser is, akivel valaha dolgoztam, sőt színészként is nagyon jól megállta a helyét a filmben. Szerintem jó lesz az album is.
Szavaiból úgy vettem ki, hogy nem csak ezen dolgoznak…
Jellemzően mindig dolgozunk valamin. Most végeztünk a Szandi Rock Band klipjeivel, és jelenleg egy zenei meglepetés előkészítésében vagyunk nyakig. Meg talán valami mást is tervezünk, de arról még korai lenne bármit elkottyantani.
