Elindul az ember az erdőbe, és hamar rájön, mennyire nincs egyedül! A kiszáradt patakmederben, a kidőlt fák mellett kitaposott ideglenes ösvényeken az előttünk járók lábnyomai mutatják, merre visz az út, így segítve az eligazodást, ha már a kijelölt turistautakra itt-ott szinte ráomlott az erdő. Lám, szabad szemmel is jól látszik, amit a statisztikák üzennek: betegek a bükkösök, még betegebbek a fenyők. Utóbbiakkal hosszú hegyjárásunk közben legfeljebb kettővel, ha találkozunk, azok is szomorú mementóként merednek a lecsupaszított tisztáson, komor rönkök között. Pedig lehetnének többen is, hisz felmentünk négy-ötszáz méter fölé jócskán, ami nekik egyébként élőhelyük lenne.
Üzen az eldobott szemét is, hiába érezzük úgy, mintha mostanság emelkedett volna a természetbe járók – hogyan is kell ezt jól megfogalmazni – kulturális minősége. Meg aztán, ha útközben nem is, legalább a kiinduló-, és a végpontoknál találni azért kukát, csak pár kilométert kellene magunkkal vinni a sportszelet harsányzöld, a frissen leesett hó vakító fehérségéből otrombán a szemünkbe villanó csomagolásának gyűrött formáit. Az meg egyenesen komoly fejtörést okoz, vajon miért gondolják egyesek, hogy a pihenőpadok mellett kialakított tűzrakóhely igazából műanyag palackok és üres sörös dobozok gyűjtésére való.
Ám nemcsak rossz, de jó jelekkel is találkozunk, ami felvidítja felfortyanni készülő szívünket. Lám, az egyik elszáradt bokorágon fekete női kesztyű fityeg, bal pár. Messziről mintha épp integetne a kaptatón felfelé pihegőnek, vagy vágyakozva búcsúzna valakitől, akinek zsebében még ott van az árván maradt másik, a jobb. Gazdája talán e magasságban már inkább arra figyelt, hogy levegőt kapjon, vagy elővegye a vizes kulacsot, s szomját oltsa, arra már kevésbé, hogy egy hirtelen mozdulattól a ruhadarabját veszíti. Aki felrakta, talán arra gondolt, nem a nagy kört tervezi megtenni az elhagyó, hanem oda-vissza választott utat, és így hazafelé tartva talán meglepődve veszi észre, mégis melengetheti dermedt ujjait. Tovább haladva lassan feltűnnek a Kövesdi-kilátó kopár kövei, innen tiszta időben jól belátni a Bükk alját, s a közeli falvakat. Még nem zöldül az erdő, barnásan telelnek a rügyek, de már látszik, feszíti őket a tavasz. Hóvirágot most még hiába keresünk, szirmokat nem, legfeljebb ujjbegynyi hajtásokat, ha találnánk. Ez a délebbre túrázók öröme most, nekünk, északi népeknek még várnunk kell pár napot. Igaz, türelmünk később jutalmat ad, hisz mifelénk a hervadás is később következik.
Egy kopott asztal sarkán messziről piroslik valami. Ragyogó, hibátlan alma, mintha még ki is fényesítette volna az, aki hátrahagyta, örömet és meglepetést okozva a hegyről épp leérő, fáradt vándornak. S hogy boldogságunk még itt se szakadjon véget, az utolsó szakaszon, a forrásnál egy, a korai napsütéstől feléledt, sárga-fekete foltos szalamandrával osztjuk meg a csepegő vízcseppeket: ugyanilyen színekbe öltöztünk véletlenül magunk is, egybeolvadva így vele, s a természettel is.