Most is ezt teszi a María Luisa premierjén, a címszerepben, a Belvárosi Színházban. Magányos nő, akinek nem csak a szatyrai, de már az élet is teher. Csaknem úgy néz ki, mintha hálni járna belé a lélek. Egyedül battyog haza, roskadt vállal, a portással társalogva enyhíti magányát, ám vele is kekeckedik. Kötözködős, dilemmázó fajta. A saját gondolatait is többször „megcsócsálja”. Megfáradt öregasszony, de mégis képes kivirulni. Ilyenkor abszolút megcsillan benne a nőiesség.
Abba a korba jutott, amikor az öregedés, és annak ilyen-olyan megélése, gyakran kerül középpontba az alakításaiban. Ő és Kern András, aki abszolút jól bevált partnere lett – hosszú ideig Gálvölgyi János töltötte be ezt a remek „pozíciót” –, a Kalamazoo című darabban, ugyancsak a Belvárosi Színházban, felvonultatták az öregség tragikomikus szituációit, egy videós társkeresőportálon megismerkedett nő és férfi, Peg és Irving személyében. Eszelős jelenet, amikor a presszó asztalánál ülve ismerkednek, csaknem mintegy szerelmi vallomást, élvezettel sorolják nyűgeiket, bajaikat, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, és hogy mi mindenen mentek ők már keresztül. Roppant mulatságos, de szívfájdító is, hogy az idő múltával így hagynak minket cserben a szerveink, hogy gyakran már több a vágy, mint amennyi a tett lehet.
Nem csak megöregedni tud színpadon, hanem valószerűtlenül visszafiatalodni is.
Több mint öt éve a Mi történt Baby Jane-nel? előadásában, Alföldi Róbert rendezésében, a 6SZÍN-ben, egészen a csecsemőkorig révedt vissza. Bizarr látvány volt rózsaszín, kötött babaruhácskában, kék masnival a hajában, amint egy kényeskedő, önimádó sztárt adva, megelevenítette annak múltját. Némiképp ideges mozdulatokkal feltűnt előttünk és dalra fakadt. Ott volt egy meglett nő, valóságos óriáscsecsemőként. Mögötte lámpácskák világítottak, olyanok, mint egy revü tartozékai, és a show-hoz elmaradhatatlan színpadi lépcsők sem hiányoztak, amiken közelített hozzánk. Azt a gyereksztárt néztük, akire visszaemlékezett. Egyszerre ott volt a figurában a nyafka, akaratos kölyök, akit nem tanítanak, hanem szinte idomítanak a sztárságra. És ott volt a megviselt, kiégett, lestrapált, hitehagyott felnőtt, aki nem váltotta be sem a maga, sem mások reményeit. De még szeretné magát visszaküzdeni a reflektorfénybe önámító képzelgéssel, miközben azért sejti, hogy erre a nullánál nem sokkal több az esélye. Hernádi brillírozott, ami nagyon megy neki. Tud csillogni. Mutatós ruhákban parádézni. Poént halmozni poénra.
A Hernádi pont című önálló estjén, ugyancsak a Belvárosiban, lényegében önéletrajzot adott magáról Pelsőczy Réka rendezésében, kislányos is volt, de nagy nő szintén. Persze, azért úgy vonult be a színpadra, mint egy színésznő, aki, ha megjelenik, csak csodálni kell rögvest, de az se baj, ha a taps is bejön azon nyomban. Azért esendő is, szája szegletében ott a védjegyének is tekinthető fanyar mosoly, ami ironikus humorral, sőt kesernyés személyiséggel társul. Olyan, mint aki mindig kicsit idézőjelbe tesz valamit, mindennek valamelyest érzékelteti a fonákját, még akkor is, ha szeret nyersen szókimondó lenni. A színpadon azonban imádja a két-, sőt többértelműséget.
Soha nem volt naiva alkat, inkább mindig kételkedő. Egykor játszott azért naivákat, de másoktól igencsak különbözően. Ott volt például Helena a Szentivánéji álomban, a Pesti Színházban. Általában szerelemtől totálisan szédültnek mutatják, aki nem is tehet mást, minthogy megy, lohol az ösztönei után. Ám ő olyan jellemhibásnak ábrázolta, aki képes leütni barátnője kezéről a kedvesét, ha úgy tetszik, képes árulóvá válni, mert benne is tombolnak az ösztönök. Nem volt hajlandó eljátszani egy sematikusan tiszta embert, összetettebben fogta fel a szerepét. Egy ugyancsak hagyományosan naivákra osztott szerepben, a Sirályban Nyinaként, felvételről meg is mutatta fiatalkori önmagát, majd hozzá szólt akkori énjéhez. Mintegy perlekedett vele. Aztán ifjúkori énjének hangját már nem hallottuk, de még láttuk peregni a képeket, miközben élőben ő mondta már Csehov szövegét. „És most már tudom, értem, hogy a mi pályánkon – mindegy: akár a színpadon játszunk, akár írunk – nem a hírnév, nem a ragyogás a fő, nem az amiről ábrándozom, hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! Én hiszek, és már nem fáj úgy, és, ha hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől.” Valóságos kis ars poetica.
Azt hiszem megmaradt benne fiatalkorából a renitensségre, a szókimondásra való hajlam. Ezt például meglehetősen jól kamatoztatta a Heti Hetesben, amikor élvezetesen odamondogatott, szúrós fullánkú megjegyzéseket tett. De tesz ő ilyeneket civilben is.
Valószínűleg nem véletlenül hagyta ott szakmai otthonát, a Vígszínházat, nem véletlenül évtizedek óta szabadúszó. Ő ne a próbatáblán olvassa, mit játszik jövőre! Ő szuverén!
Azért nem tudta elkerülni, hogy némiképp beskatulyázzák. Főleg bulvárvígjátékokban osztottak rá főszerepeket. Veszettül megtanulta ezeket csinálni. Tényleg szórakoztatóan, telivéren komédiázva, de az ízléshatáron nem túllépve, biztos szakmai tudással, hatalmas energiákkal, beléjük adva apait-anyait. Több százas szériákat játszottak a Játékszínben Gálvölgyivel, a műsorról szinte levehetetlen produkciókban. Amikor Alföldi az Átriumban, A félelem megeszi a lelket előadásában, ami Fassbinder híres filmje nyomán készült, ráosztotta a női főszerepet, mindenki csak nézett nagyot, hogy ezt a Hernádi játssza majd!? Aztán hű, de nagyon eljátszotta! A történet szerint egy hatvanéves német nő és egy nála húsz esztendővel fiatalabb marokkói vendégmunkás egymásba szeretnek. Emiatt ádázul gyűlölni kezdik és kiközösítik őket. Szenvedéstörténet, de rendhagyó szerelmi történet is. Bányai Kelemen Barnával mintha gyerekkoruk óta partnerek lettek volna. És Hernádi olyan volt, mintha rendre hasonló fajsúlyú darabokban játszana, amelyekben a szó átvitt értelmében meztelenre kell vetkőznie, ki kell tennie a színpadra a lelkét. Alaposan rácáfolt a kétkedőkre. Nagy színésznőnek mutatkozott, merthogy az is, ha időnként ezt bizonyos szerepek nem is engedik érvényre juttatni.
