Nemrégiben egy nagyon érdekes cikket írt Marosán György (Túlélésünk záloga. Mi és az MI harmonikus együttműködése, Népszava, Szép Szó, 2022. augusztus 19.) Marosán mindig érdekes és jó cikkeket ír, s ami a legfontosabb: elgondolkodtatókat. Megérne egy misét a szerző több cikkére együtt reagálni, és átfogóan írni arról a témáról (én úgy nevezném: mai világunk rendszerelméleti összefüggésben), ami visszatérően foglalkoztatja, de itt most erre nincs módom. Épp elég kihívás ez az egyetlen cikke is, amire (számomra meglepő módon) eddig nem olvastam választ.
Ugyanakkor mindjárt az elején be kell vallanom: egyáltalán nem vagyok szakértője annak a témának (a mesterséges intelligencia/MI és a politika kapcsolata), amiről legutóbb (és néhányszor korábban, például az ÉS-ben) írt. Soha nem foglalkoztam specifikusan rendszerelmélettel, habár valamennyire ismerem a politikatudományon belül a rendszerelméleti iskolát. Amiért mégis merészelek válaszolni cikkére, az a miatt van, hogy elemzése nem csupán a mesterséges intelligenciáról szól, hanem szélesebb távlatokról, mondhatni: történeti dimenziókról. Ez pedig már érintkezik azzal, amivel én is bíbelődöm, nevezzük ezt történeti politikatudománynak. Akik esetleg olvastak már tőlem valamit, tudhatják, rég óta ezt a diszciplínát próbálom itthon megerősíteni, mert bizony a hazai politológiának nem ez a legerősebb oldala. S mivel Marosán cikkében erős a történelmi szál, kapva kaptam rajta, remélve, hogy hozzászólásommal ki tudom egészíteni az általa mondottakat.
Mindenekelőtt azonban összefoglalom, miről szólt az írása, hogy olvasóim képet kapjanak az eredeti cikkről, amellyel részben egyetértek, néhány ponton azonban vitatom.
Összekapcsolódási trendek a történelemben
Marosán cikke abból indít (nem is helytelenül), hogy „a világ – szinte észrevétlenül – az összekapcsolódás új szintjére érkezett.” Ezt persze sokan mondják, és ennek megállapítása egyáltalán nem új. Az azonban igen, ahogyan a szerző az összekapcsolódás különféle történeti szintjeiről beszél. Először is analitikus kategóriákat állít fel, amelyeket a menedzsment-elmélet, illetve saját oktatási tapasztalata nyújt számára. Voltaképpen az érdekli, mekkora szerepe van a történelemben és a jelenben (s lesz a jövőben) a reflexivitásnak (utalás Soros György híres reflexivitás-elméletére). Elméletében három szervezettípust lát elkülöníthetőnek. Az első a kisméretű, néhány fős szervezet. A második, amikor a szervezet létszáma meghaladja a száz főt. A harmadik, amikor a szervezet eléri az ezer tagot, és működése több szervezeti egységre és hierarchikus szintre tagozódik. Az első szint tipikus formája – folytatja a szerző – a magánvállalkozás, a másodiké a korlátolt felelősségű társulás (kft), a harmadiké pedig a részvénytársaság.
Szerzőnk újítása, hogy ezeket a szervezeti szinteket a történelem különböző periódusaihoz rendeli. A történelem korai (antik) korszakában a kormányzást és a társadalom megszervezését magánvállalkozásnak látja, majd a modernitás különböző periódusaiban felfedezi a kft-k működésére emlékeztető kormányzást valamint a részvénytársasági formát. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy az egyes modellek hasonlítanak is egymásra, hiszen valamennyinek a stabilitás biztosítása a fő feladata, beleértve a szabályoktól való eltérés szankcionálását is.
S épp itt van a bökkenő a cikk szerint, merthogy a harmadik (általa részvénytársaságinak nevezett) modell, amely évszázadokkal ezelőtt alakult ki, éppen e két funkciójában (a stabilitás biztosításában és szankcionáló erejében) gyengült meg elég végletesen, aminek eredményeképpen nem tud sikeresen válaszolni a mai kihívásokra. E harmadik, korunkban érvényesülő modell lényegét a szerző annak konzultációs-egyeztető jellegében látja. Ám nagy kérdés, hogy „vajon a meglévő, alapvetően konzultációs mechanizmusokra épülő konfliktuskezelés képes-e a globális rendszert stabil pályán tartani?” Válasza egyértelmű: nem képes. Miért? Mert „a fejlődés elérte azt a szintet (…), hogy a világrendszer stabil fejlődését csak a meglévő konzultációs intézményekhez képest hierarchikusan magasabb szinten elhelyezkedő, az államokat szabálykövetésre késztető/kényszerítő, kormányzási funkciót ellátó szerveződés biztosíthatja”.
Ez pedig a globális kormányzás. Amiről sokat hallunk manapság, csak eddig senki sem tudta pontosan definiálni, mit is jelent. Marosán modelljében a globális kormányzás döntően a Mesterséges Intelligencia (MI) új felhasználásához kötődik, magyarán ahhoz, hogy a jövőben a (deep learningre épülő) MI vegye át a világ folyamatainak összehangolását. Minderre tehát azért van szükség, mert a mai globális rendszer annyira komplex, hogy „a döntéshozók képtelenek a hatások járulékos következményeinek felbecsülésére”. Ehhez jön még, hogy „a társadalmak növekvő polarizáltsága miatt a kormányzatokat megbénítja a vetokrácia, és ez döntésképtelenné teszi az emberiséget”.
Nem akármilyen állítás ez a „döntésképtelen emberiségről” – már csak azért is, mert eddig úgy tudtuk, hogy a döntéseket az emberiségnél szűkebb szinteken, mondjuk a politikai elit szintjén hozzák. Mindenesetre Marosán még továbbmegy és menetrendet is felállít cikkében: 2030-ra nem csak létre kell hozni, de tesztelni is kell egy MI-központú új modellt. Ez a tesztelés arra lenne jó, hogy „a nemzeti és globális döntéshozók, döntéseik előtt ezzel a globális modellel konzultálva »lejátsszák« a lehetséges kimeneteleket, összemérve a döntési változatok előnyeit és hátrányait”. Az így kiformálódó rendszer 2040 körül „globális döntéshozó szerepbe” kerülhet, 2050-re pedig megkaphatja azokat az eszközöket (például a büntetési jogokat), amelyekkel a korábbi három történelmi modell is rendelkezett.
Cikke végén a szerző maga is úgy látja, hogy az általa felvázoltak „ijesztőnek” tűnhetnek, ám hozzáteszi: „Az emberiség sorsa azon múlik: képesek leszünk-e a puha landolásra (…) egy fenntartható, humánus és szabad világba. És ha ezt csak mi – az emberiség – és az MI fokozatos egymáshoz illeszkedése biztosítja, ez tényleg olyan túlzó követelmény?”
A hierarchiamentes jövő ajánlata
Nem akármilyen állítások, bőven nevezhetjük zavarba ejtőnek is őket. De semmiképp ne nyilatkozzunk elhamarkodottan, és lássuk, melyek a cikk megfontolandó, a magyar közgondolkodás számára is hasznosítható állításai.
Az első mindjárt a történeti és (jobb szó híján) geopolitikai megközelítés. Magyar közegben ez úgy kell, mint egy falat kenyér. Sajnos, az itthoni nyilvánosságban messze kisebbségben vannak az olyan megközelítések, amelyek például a világ (vagy szűkebben Európa) fejlődését ilyen történeti és geopolitikai keretben, s azon belül a kormányzati struktúrák – a nemzetközi tértől elválaszthatatlan – váltakozásában és a változások nyomon követésében láttatják. Túl sok a Magyarországot pusztán önmagában, a világtól elszakítottan értelmező leírás, a tévedések elkerülése végett: nem csak a kormányhoz közeli oldalon, hanem mindenütt. De Marosán írása indirekt módon nem csak a Magyarország-Európa nexust ábrázolja újszerűen (úgy hogy Magyarországról voltaképpen külön nem is szól), hanem az Európa-Európa nexust is. Nagyon ritka az olyan leírás, amely nem azt akarja elmondani az olvasónak, hogy „Európában minden jó, bezzeg Magyarországon”. Hanem azt, hogy a probléma nem abból fakad, hogy a „jó” európai példát mi, itthon „rosszul” követjük; a probléma az, hogy maga az európai minta nem nyújt választ egy csomó mai kihívásra. Mi ez, ha nem izgalmas és itthon mindenképp újszerű felvetés.
A második pont, amiért számomra a cikk elgondolkodtató, az maga a reflexiós szemlélet, amely kapcsán a szerző megadja Soros György nevét és idézi Sorosnak egy 2014-es, angol nyelvű munkáját. Soros valóban nagyon sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel, és nem is haszontalanul. Azt hiszem, vitathatatlan, hogy országok, aktorok stb. között kölcsönhatások vannak, és a kutatóknak mind alaposabban fel kell tárniuk ezeket. Apróság, de azért ide kívánkozik: a reflexivitás elméletét Soros először 1991-es, magyar nyelvű könyvében (A lehetetlen megkísértése) fejtette ki. Sosem értettem, miért nem volt szinte semmilyen felvetés Sorosnak erre az elméleti ajánlatára. Azt még valamennyire értem, hogy a mai jobboldal, amely Sorost kizárólag spekulánsnak látja, nem nagyon foglalkozik a reflexivitás tézisével. Az azonban már nehezebben érthető, hogy a bal- és a liberális oldalon miért nem kapott nagyobb (vagy bármilyen) visszhangot ez a tézis, ami messze nem csak a sokszor idézett „nyílt társadalmat” jelenti. Számomra rendkívül elgondolkodtató, hogy a magyar tudományos és politikai közéletben egy ilyen horderejű felvetésről már a rendszerváltás időszakában sem indult vita, és a magukat européernek tekintő bal- és liberális oldal szereplői sem alakítottak ki semmilyen viszonyt hozzá.
A harmadik erőssége a dolgozatnak, hogy az általa elképzelt – és a mesterséges intelligencia által megtestesített – világkormányzást nem úgy képzeli el, mint ahogy a vulgár-liberális vagy -progressszív mantrákban láthatjuk. Ezek visszatérő eleme, hogy a lokális szint leértékelődik és felértékelődnek a nemzetek feletti, globális entitások. Ilyen jellegű szembeállítás (nagy örömömre) Marosán cikkében nincs. Sőt, több helyütt hangsúlyozza a nemzeti és a globális döntéshozók egyenrangú szerepét. Nem találtam szövegében olyan részt, amely arról szólna, hogy a globális döntéshozók és a nemzetiek között hierarchia lenne és a globális döntéshozatal fontosabb lenne a nemzetinél. Írása egy pontján ez áll: a MI „megértve a nemzetek és más szuverén döntéshozók elvárásait (…) felkínálja mindenkinek az érdekeit a rendszer többi aktorának érdekével összehangoló, mindenki szempontjából optimális megoldást”. Nos, ebben a megközelítésben az az üdítő, hogy a szerző számára nem az egyik vagy a másik oldal győzelme a fontos, hanem az, hogy lehetőleg mindenki győztesnek érezhesse magát.
A mai politika kimerülésének ellenszere?
Ugyanakkor az írás tagadhatatlanul felvet problémákat is. Először is azt, hogy bár a szerző nem tesz különbséget nemzeti és nemzetek feletti aktorok között, a mesterséges intelligenciára épülő modellje voltaképpen fel is akarja oldani a közöttük lévő különbségeket. Véleményem szerint ez a mai körülmények között (de még 2030-40-50 környékén is) nehezen elképzelhető. Mégpedig azért, mert az európai civilizációt összetartó két fontos alapelv közül (hasonlóak vagyunk és különbözünk) az egyiket alapjaiban érinti. Azt, amely büszke arra, hogy különbözik másoktól, és a hasonlóság hangsúlyozása tiltakozást vált ki belőle. A kérdés tehát az, hogy a mesterséges intelligencia nevében történő világkormányzás mit tud kezdeni azzal, hogy bizonyos ideológiák, nézetek képviselői nem akarják feladni gondolkodásuk alapelemeit. Az én kérdésem tehát itt az, hogy vajon a MI-világirányítás mennyiben tudná megőrizni az egyes nagyon különböző tömbök és csoportok gondolkodásának integritását. Ha ugyanis a jövő világkormányzása ráépül a mostani világtrendre, akkor abból csak egy felszínes nivellálódás jöhet ki. Ezzel pedig a MI nem meghaladja – mint azt a szerző szeretné – a mostani világtrendet, hanem még tovább is viszi azt. Szóval az írás ezen ajánlata nem győz meg, noha fentebb elismertem: bőven van benne megfontolandó elem is, nevezetesen az, hogy win-win kimenetelt lát szükségesnek.
A cikkel kapcsolatos legnagyobb kifogásom azonban nem is az, hogy egy szerintem felszínes végkimenetelhez vezetne. Hanem az, hogy benne teljesen elvész a hús-vér szereplők szerepe. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a rendszerelmélet már csak ilyen: modellekkel és nem annyira aktorokkal dolgozik. A világfejlődés eme negyedik modelljében (fentebb szó volt a három korábbiról) egész egyszerűen a „hagyományos” politikai aktoroknak (különösen a pártoknak) nem osztanak lapot. Globális és nemzeti vezetők még csak-csak megjelennek, de hogy mi van és mi lesz a pártokkal, mint mai életünk fő kereteivel, arról nem esik szó. Az állam elhalása után a pártok elhalása?
Persze valamennyire ismerve a nyugat-európai globális kormányzás (és egyáltalán a globalizáció) irodalmát, Robert A. Dahllal, a politikatudomány egyik nagy klasszikusával mondhatjuk, hogy a politika mai intézményei „elbájolóan” XIX. századiak. Mondhatjuk, hogy ezen elbájoló régi intézmények között kitüntetett szerepet játszanak a pártok. Sokan mondják, hogy a pártoknak mostani formájukban nincs nagy jövőjük. De ha ezt mondjuk, akkor bizony a gondolatot tovább is kell vinnünk: mi lesz a választásokkal? Sőt. Mi lesz a demokráciával, amelyről eddig úgy tudtuk, hogy a pártok versenyére épülő rendszer?
S itt már annál a kérdésnél vagyunk, hogy vajon mennyire tartható a liberalizmus és demokrácia az 1990-es nagy demokratizálási hullámban öröknek gondolt egysége. Vajon e két elem tényleg örök szövetséges, avagy előállhat olyan helyzet, amikor liberálisok és demokraták jól láthatóan elkülönülnek egymástól, netán szembe is fordulnak egymással?
Nekem úgy tűnik, hogy Marosán György cikkében az a legnagyobb kihívás, hogy „szupereszme-cserét” javasol. A jövő MI megtervezése egy ilyen rendszerelméleti szupereszme, amely azonban teljes mértékben szemben áll a harmadik típus szupereszméjével, a liberális demokrácia világméretű győzelmével. A szembenállás lényege nem az, hogy az akkori és a Marosán-féle eszme ne lenne teleologikus. Mindkettő az: a jövő szükségszerű. Azonban míg az elmúlt harminc évben még bőven hittünk a politikusokban, ma ez a hit elillant. Az MI világkormányzása egy a mai politikusokon és politikán túli világot körvonalaz. Ködös benne mindazok szerepe, akikért eddig éltünk-haltunk, s akikért, ha kellett, utcára vonultunk. De hát a rendszerelméleti megközelítés perspektívájából, úgy tetszik, nem ez a fő kérdés.
Mindazonáltal a szerző cikkéről nagyon is érdemes lenne mélyreható vitát folytatni, elvégre mégiscsak a politika totális változását vetíti előre, ami mindannyiunkat érint.
