A Katona József Színház két kortárs átiratot is bemutatott a Kamrában. Tarnóczi Jakab ókori szerzőkhöz (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész) nyúl vissza, hogy a máról beszéljen. Elővesz egy sor görög sorstragédiát, hogy azokat összefűzve, hitet tegyen és állást foglaljon abban, kiléphetünk-e a gyűlöletspirálból és a generációról generációra öröklődő boldogtalanságból. Az Isten, haza, család című triptichon a „lehet-e jobb?” kérdést feszegeti: van-e kiút az örökös viszálykodásból áldozatok nélkül, megszakítható-e a sor, felülírhatjuk-e sorsunkat vagy önbeteljesítő jóslatként engedünk a nyomásnak, amit a mintázatok és a társadalmi behatároltság jelent? És itt jön be a haza, a közélet is a képbe. Ám Tarnóczi nemcsak a drámákat összegyúrva szól a máról, konkrétan is a mába ülteti azokat, és ez utóbbi nem tűnik túl meggyőzőnek, sem indokoltnak. Mintha enélkül nem érezhetnénk érintettségünket. Még ha tudjuk is, ebben a gesztusban benne van, hogy már az ókortól görgetjük e terhet, nem tesz annyi gondolatot, érzelmi többletet hozzá, hogy megérte volna, pláne, hogy így néhol csikordul a gépezet és hiteltelen a nyelvezet. Igaz, eléri, már mi is úgy belezsibbadjunk e család gyűlölködésébe, céltalan vergődésébe, hogy hálásan, megkönnyebbülve és nyitottan fogadjuk a rendező optimizmusát és a reményt. Amire egyre nagyobb szükségünk van, és amit itt már az irónia sem tud felülírni.
![](/i/16/9/0/1332976.jpg)
Hasonlóan nagyvolumenű vállalás Térey János utolsó regényének színpadra adaptálása is. Sokan kissé értetlenül álltunk (bevallom, én is) a Káli holtak előtt, amiben Térey többek között a magyar közállapotokat a Káli-medencés zombiapokalipszisre rezonáltatta, mert nem feltétlenül éreztük e színházi regény sokrétűségét, gondolatgazdagságát, és szimbolikussága is túl szimplának tűnt. Amit ott hiányoltunk, azt most Dömötör András rendező és Bíró Bence dramaturg színpadra írta és álmodta. Meglátta benne a lehetőséget. És munkájuk prezentálja, milyen, amikor az irodalom színpadra vitele nem pusztán dramatizáció. Az alkotókat a mű kíméletlen szembenézésre késztette. A főszereplőket és történetet megtartva lett az eredeti mű apropó. Apropója annak, hogy a művészlétről, művészet és egyúttal az értelmiségi szerepéről valljanak. Hogy úgy mondjam, saját magukat tálalják fel, sok humorral, öniróniával. És így lett a Káli holtak szórakoztatón is megrendítő vallomássá.
A kortárs írók nem vállalják fel a nemzetdrámát – panaszkodik mímelt közönségtalálkozójukon a főrendező. És valóban így van, miközben épp egy olyan előadáson ülünk, ami mélységesen nemzeti. Mert a művészet a nemzetről is szól. És tudják, hazaszeretet és nemzetostorozás nincs meg egymás nélkül. Mint ahogy azt is, nem sok haszna annak a néhány száznak eljátszani, milyen rossz a jelen rendszer, akik ezt enélkül is tudják.
Neked lázadni kell, nem tagozódhatsz be!, forradalmárokra szükség van (a művészet forradalom) – mondják a saját történetét egyszerre élő és narráló főhősnek, Csáky Alex sztárszínésznek. Őt azonban a másik oldalról húzza-vonzza a fausti kísértet: eladni lelkét a könnyű sikerért, anyagi jólétért. Az alkotók Csákyt könnyeden járatják a filmforgatás (a trash zombisorozat), a színház (a trianoni Hamlet, Haramiák-próba) és a valóság között, vagy épp peregtetik vele szimultán. Csáky (Tasnádi Bence, aki egyszerre az önreflexió és a lezserség fekete övese) pedig sorra futtatja át magán a szerepeket, színpadit és magánéletit (válással, apavesztéssel), és meg sem lepődünk, hogy az ember a szerepek nyomásában, az állandó rohanásban, s némi életközepi válságban lassan felemésztődik és elveszik.