Ambróziaundorom van! – írja Perszephoné, a termékenység istennője, Déméter és Zeusz lánya, az alvilág urának, Hádésznak a felesége egy az anyjához írott levélben, melyben arra kéri, ne menjen utána, hiszen nincs semmi keresnivalója odalent. Igen, eszét vette Hádész. Egyszer csak kibújt a hasadékból, és ott állt az aszfaltút végén sötétséget fújó, fekete terepjárójával. Wow! Igen, beült mellé, mert nem bírta odafönt, nem bírhatta, ahogy szétcincálják, ahogy a mama (is) birtokolni akarja. „Teneked a kétharmad sem elég? / A teljes tavasz, a teljes nyár meg a fél ősz?”
Egyetlen vers a kötetből (Perszephoné levele), és minden benne van, ami Térey János és a költészete valaha volt. Még úgy is, hogy nem idézzük be a teljes 21 szakaszt. Csak ő tudja így, észrevétlen egybemosni a klasszikust és a kortársi modernt; csak ő tudja egy tengelyre felhúzni a pátoszt és a profánt; ő tud akár évezredek távlatából hitelesen ránézni a jelenre. Akár a jelen közéletére is.
Posztumusz megjelent kötetének minden egyes lírai, prózai vagy drámai részlete egyfajta Térey-szüzsé, amelyekben kivonatolva benne rejlik a költő és az általa művelt költészet leglényege. Éppen ezért, a megmásíthatatlan tények ismeretében, nehéz nem felhangokkal olvasni, amikor a termékenység trónörökösnője undort érez az istenek halhatatlanságot adó eledele iránt; amikor a klasszikus műveltség bölcsője, Attika jól van ugyan, de „Néha leissza, butára üríti magát; / És in situ megleli / Ősi, teremtő kedvét, holtan.” Vagy ahogy, közeledve személyes önmagához, azt írja, „Negyvenhét éves vagyok / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban”.
Nehéz, mégis muszáj felhangok nélkül olvasni a kötet írásait, hiszen ha Térey János még élne, akkor egészen biztosan nem ezek a mondatok erősödnének fel a fülekben és a fejekben, hanem a címadó Rosmersholm nagy tervei vagy a kötetzáró vers utolsó szakaszának mondanivalója: „Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” / „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” / „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Nem a múltat, nem önmagát temeti – mindazt, ami ebben a világban valaha érték volt, nem hajlandó eltemetni, tényleges múlt időbe tenni. Amint a kötet fülszövege fogalmaz, Rosmersholm a nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája. Amíg még értjük Ibsent, amint a polgárság kríziséről és a beomló kapcsolatokról beszél, addig a vészjelek ellenére adottak a jól vagy jobban élhető élet keretei. Amíg még, ahogyan egy korábban a Vasárnapi Hírekben adott interjúban mondta, a feszítő, nyomatékos hatások ellenére kitart Európa, addig van remény. Csak a türelmet, azt kell eltemetni.(Jelenkor, 2019. 105 o.)
![](/i/16/9/0/1248518.jpg)
Térey János önmagából, önmagán keresztül ássa elő az egyre silányodó emberi lét valamikori fényesebb korának pislákoló nyomait. Önmagát kiterjesztve térben és időben, az antikvitástól Csehovon át a saját élete, múltja és jelene csakis iróniával élhető abszurditásáig. Elfüggönyözött országáig, melyben bárki is azt képzelheti – hogy képzeli? –, hogy egy kis takarítással avartalanítható a huszadik század. „Legalább a kommünt kisatírozhatnád / Trianont meg a Dont…/ Lakhatnál egy polgárnál is polgáribb Kassán. / Tarthatnád legalább Budavárat; / Úgy van, az álkupolás gipszhisztéria / Várat, ha neked az kell.” Miközben évszázadok, sőt évezredek hasítanak el a sorok között, Térey a lehető legpontosabb apró szúrásokkal ejt picike sebet a közélet makulátlanra kozmetikázott, ragyás bőrén. Mint egy gennyes, kinyomott pattanásból, úgy ugranak elő a jelen kérdőjelei az önásatás során: „Ha magasat ugrom, velem rugaszkodik / A jobbágysorától megváltott jász, / Aki végső soron perzsa, / Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté. / Olvasztótégelyük: én… / Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik”.
A türelem temetéséig tartó ív csúcspontja a címadó prózai-drámai írásban teljesedik ki, Térey nagybetűs zsenialitása nyomán egy lakásvásárlás átadás-átvételének szimbolikus analógiájával lerántva azt a bizonyos, korábban már emlegetett pátoszt a valóság piszkos és göröngyös talajára. Szellőztetni kell, azt mondja Rosmer. Ki kell szellőztetni a falakba szorult holtakat! Mert az idegen törvény elnyomja a szabad akarat lelkesedését. Az ősök tettei visszaköszönnek, ismételjük a szépapák tévelygéseit, „Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk”.