Sorra jelennek meg a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) elemzései, amelyek segítenek abban, hogy a kormányzati propagandától független, reális képet kapjunk a magyarországi eredményekről. A napokban hozták nyilvánosságra a világ 34 fejlett ipari országának 2013. évi egészségügyi adatsorait, amelyek nem hogy nem mutatnak érdemi javulást az utóbbi időben készült összehasonlító elemzésekhez képest, de drámai adatsorokkal sokkolják a magyar közvéleményt.
Romló életkilátásaink
Az OECD 34 ország halálozási statisztikáinak összehasonlításakor az utolsó előtti helyre rangsorolta Magyarországot a születéskor várható élettartamot rögzítő táblázatban. Minden évben nő valamicskét a hazai átlag is, de soha nem tud annyival emelkedni, hogy csökkentenénk a fejlett országokban várható életkilátásokhoz képest mért lemaradásunkat. Két éve még mindig ott tartottunk, hogy egyedül a mexikóiak éltek rövidebb ideig nálunk, és ez vélhetően semmit nem változott tavaly és az idén sem. A magyar férfiak még most is 5 és fél évvel rövidebb életre számíthatnak, mint az átlag. A 77,8 év helyett nekik csak 72,2 év jut, miközben az olasz, spanyol, svájci vagy japán férfiak kilátásai már túl vannak a 80 éves határon is. A nők átlagos 83,1 évét már jobban megközelítjük, de a 79,1 évünkkel még így is rosszul állunk. A sort hosszú ideje a japánok vezetik, náluk már mindkét nem átlépi a nyolc évtizedet, a férfiak ugyan "csak" 80,2, de a nők már 86,6 évre számíthatnak születésükkor.
Amikor azt kutatjuk, miért rosszabbak a magyarok kilátásai, talán érdemes visszatekinteni a szervezetnek arra, a nyáron megjelent elemzésére is, amelyben átfogó képet vázoltak az ország helyzetéről, megállapítva, hogy a jólét szintje a tagállamok között Magyarországon a legalacsonyabbak között van. Az OECD úgynevezett Better Life indexe alapján a szervezet kimondta, hogy nálunk a társadalmi egyenlőtlenség és a szegénységi ráta drasztikusan nőtt az utóbbi években (a szegénységi ráta azt mutatja meg, hányan élnek a nemzeti medián jövedelem 50 százalékánál kevesebb pénzből adózás után). 2007-ben még csak a magyarok 6 százaléka tartozott ebbe a körbe, de 2013-ban már 10 százalék fölött volt az arány. Az emberek közszolgáltatásokhoz való hozzáférési esélyei is tovább romlottak, nincs pénzük utazni és megugrott azok aránya is, akiknek alig jut ennivalóra.
![](/picture/66358/normal/264/00264874.jpeg)
Ezeket az adatokat is érdemes fejben tartani, mielőtt az egészségügyi statisztikák részleteit vesszük elő, már csak azért is, mert amikor például azt látjuk, hogy Közép-Kelet Európában általában nagy a különbség a várható élettartamban az iskolai végzettség szerint, és Magyarországon is több mint 10 évvel tovább élnek a diplomások, mint a legkevesebbet tanulók, akkor érdemes azt is megnézni, vajon mekkora társadalmi csoportról beszélünk. Az OECD jóllét jelentése ugyanis arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben relatíve magas a középiskolát végzettek aránya Magyarországon, addig továbbra is a nemzetközi átlagnál kevesebben rendelkeznek felsőfokú diplomával. Ismert, hogy a kormány az elmúlt években szűkítette a továbbtanulás lehetőségeit, ám hazánk kilátásait ezen a területen az is rontja, hogy a közoktatásra hosszú évek óta keveset költünk, amivel - áttételesen - szintén rontjuk a jövő nemzedék életkilátásait is.
Egészségvédő a diploma
Az iskolázottság és a halálozási adatok összefüggései persze az életmód számtalan apró részletéből vezethetők le, és ebből a szempontból alapvető, hogy a képzetlen, iskolázatlan csoportok többet isznak és dohányoznak. Az egészségkárosító magatartások értékelésekor egyébként is a legrosszabbak között szerepelünk. A kormány ugyan az utóbbi években sok intézkedést hozott a dohányzás visszaszorítására, amit azonban hazai népegészségügyi szakemberek is egyoldalúnak ítélnek. Kökény Mihály volt miniszter például a napokban épp a Népszavában fogalmazott úgy: a tiltások és adóemelések rendszere azért nem hozott látványos javulást, mert nem volt elég erős mellette az oktatás, tájékoztatás. Így aztán nem véletlen, hogy a drágulás ellenére nem cigarettáznak sokkal kevesebben, sőt, a tizenévesek körében még valamelyest emelkedett is a dohányosok száma.
Ugyanilyen felemás a helyzet, amikor az OECD a magyar népesség elhízását vizsgálja. Az összehasonlító adatokból ugyan az látszik, hogy már sok gyümölcsöt eszünk, de a zöldségekkel még mindig hadilábon állunk, vagyis a táplálkozási és mozgási szokásainkon még nem látszanak az egészségfejlesztési programok eredményei, amely nyilván szintén visszavezethető a rossz életkörülményekre. Mindezek következtében a vezető halálokok nemzetközi statisztikáiban rendre a legrosszabb helyek valamelyikén végez Magyarország.
Infarktus kontra rák
A szív- és érrendszeri betegségek miatt bekövetkezett halálozásban ugyan már nem mi vagyunk az utolsók, emiatt Szlovákiában halnak meg leggyakrabban az emberek, de a minimális javulást értékelve hozzá kell tenni, hogy a halálokok hazai statisztikáiban változatlanul a keringési rendszer betegségei vezetnek. A KSH adatai szerint évek óta minden második magyar ezzel összefüggő bajban veszti életét, ám tagadhatatlan, hogy tart az eltolódás a daganatos betegségek irányába, bár rákban "még csak" minden negyedik magyar hal meg. Részarányuk 2000 óta folyamatosan emelkedik és ezen a téren az OECD országai között a legrosszabb adatokkal rendelkezünk. Különösen a magyar férfiak esélyei rosszak, de furcsa mód a népességarányosan fejlett Dániában sem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk vagy szlovák, szlovén, cseh vagy lengyel, azaz a térségbeli társainknál. Az amúgy a magyaroknál is rövidebb ideig élő mexikóiak viszont jó eséllyel nem rákban fognak meghalni, ahogy a törökök, finnek, svájciak vagy japánok sem.
A rémisztő magyar rákhalálozási adatokat elemeire bontva kiemelkedik a vastagbélrák okozta veszteség, ebben is vezetjük a negatív statisztikát az OECD-jelentésben. Évente több mint 5 ezer honfitársunkat veszítjük el, többnyire azért, mert túl későn ismerik fel a betegségüket. Tíz éve vitázik arról a szakma és az ágazat vezetése, hogy hol és milyen módszerekkel végezzék a béldaganatok szűrését, de még mindig csak odáig jutottak, hogy a "pilot szűréseket" talán sikerül kiterjeszteni valamennyi megyére. A Magyar Rákellenes Liga elnöke szerint a labordiagnosztikai háttér rendelkezésre áll, de a további vizsgálatoknál, kezeléseknél már elakad a rendszer. Simon Tamás véleményét osztja az onkológiai betegekkel foglalkozó orvostársadalom is. Az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója nemrég arra emlékeztetett egy interjúban, hogy a daganatgyanús betegek esetében a nyár elején hozott központi utasításnak megfelelően elvégzik ugyan két héten belül a CT vagy MR vizsgálatokat, de ez önmagában még a pontos diagnózis felállításához nem elegendő. Ficzere Andrea kiemelte: a további vizsgálatok, például a szövetminták elemzése, majd a beavatkozások változatlanul teljesítményvolumen-korlát alá esnek, a kezelést végző kórházak tehát nem tudnak a korábbiaknál lényegesen több beteggel foglalkozni.
2013-ban már 13 ezer szövetmintát elemeztek a hazai patológusok, de egy konferencián nemrég Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének vezetője kijelentette: számtalan kérést pénz hiányában nem tudnak teljesíteni, vagyis nincs esélyegyenlőség és ez a betegek bizalmának elvesztéséhez vezet. Felhívta a figyelmet: nincs sem jogi, sem szakmai útmutatás, milyen alapon határozzák meg a kimaradók körét. Hozzátette azt is, emiatt egyre nő a feszültség, mert a betegek az internetről pontosan ismerik a lehetőségeiket és így elvárják a korszerű diagnosztikai és kezelési módszereket a magyar egészségügyi rendszertől is.
Mindezek miatt egyre több szakember veti fel, hogy a teljes hazai onkológiai intézményrendszert felül kellene vizsgálni, mert a kórházi osztályok fele alkalmatlan minden kezelés elvégzésére. A Rákellenes Liga elnöke arra is emlékeztetett, hogy Hollandiában ugyanannyi vastagbélrákban szenvedő beteget diagnosztizálnak, mint nálunk, de az időben elkezdett kezelések hatására ott nagy részük gyógyultan távozhat a kórházakból, miközben nálunk az OEP adatai szerint az utóbbi tíz évben megduplázódott ugyan a terület finanszírozása, de nem sikerült megállítani a rákban meghalt betegek számának drasztikus növekedését.
Sokat járunk orvoshoz
Pedig amúgy sokat járunk orvoshoz, évente majdnem tizenkétszer, ez csaknem kétszer annyi, mint a 34 ország átlaga. Ha jól használnánk ki ezt a lehetőséget, sokat javíthatnánk az egészségi állapotunkon, de ahhoz általában is változtatni kellene az ellátórendszer szerkezetén. A finnek vagy svédek sokáig alig betegeskednek, pedig nagyon ritkán keresnek fel rendelőket, vagyis nálunk biztos, hogy baj van az ellátással. Ezt igazolja az OECD jelentésének az a része is, amely szerint a magyar egészségügy túlzottan kórház-centrikus. Noha az osztrák és német gyógyítás is a fekvőbeteg intézményekre épít, száz évnek elegendőnek kellene lenni ennek a hagyománynak a meghaladására, nálunk erre kísérlet sem történt. Ráadásul a már idézett nyári jólét-jelentés azt is kiemelte az ellátásokkal kapcsolatban, hogy sokszor épp azért nem mennek el a magyarok a szükséges vizsgálatokra, mert nincs pénzük az utazásra.
A magyar lakosság egészségi állapotát régiónként 1-től 10-ig terjedő skálán pontozták a születéskor várható élettartam és az ezer emberre jutó éves halálozási adatok alapján. Megdöbbentő - bár az eddigiekben ismertetett negatív rekordok ismeretében érthető -, hogy a szinte hihetetlenül pocsék 0,4 pontos országos átlagot hozták ki, aminél még a szlovákok is majdnem 1 ponttal jobb értékelést érdemeltek ki a betegségstatisztikáikkal és az ellátórendszerhez való hozzáférésükkel. A legjobb helyzetű Közép-Magyarország, benne Budapest 2 pontot kapott, de az észak-magyarországi régió minden adat tekintetében az utolsó lett a tagországok 362 régiójának összehasonlításakor, vagyis nulla pontot gyűjtött.
Mindebből következhetne, hogy igazuk van a politikusoknak, amikor a költségvetés összeállításakor nem adnak sokkal több pénzt a rendszer - különösen a kórházi rendszer - eddigiek szerinti működtetésére, hiszen az utóbbi években beleöntött százmilliárdokat, az új egészségügyi államtitkár szavaival élve szivacsként, látható eredmények nélkül szívta fel a rendszer. Ám ha ennyi minden kiált az ellátórendszer reformjáért, nem érthető, miért az eddigi kórházi szerkezet konzerválásába tették bele a lezárult uniós fejlesztési ciklus legnagyobb, 60 milliárdos egészségügyi fejlesztési csomagját.
Ahogyan tehát eddig is biztos volt, az OECD legfrissebb egészségügyi elemzése is megerősíti: nem lesz könnyű dolga Ónodi-Szűcs Zoltánnak, ha tartani akarja a szavát és a pácienseket az alapellátás felé akarja terelni a jobb ellátás érdekében.
Pedig zsebből fizetünk
Jogos, hogy ennél jobb eredményeket várunk az egészségügytől, hisz a GDP-arányos magyar egészségügyi kiadás ugyan kevesebb a 34 tagállam átlagos költésénél, de több, mint a nálunk jobb adatokat felmutató szlovák vagy lengyel közkiadás. Közben pedig a magyar emberek egyre többször és egyre mélyebben kénytelenek belenyúlni a zsebükbe, ha orvosi ellátásra vagy épp gyógyszerekre van szükségük. Az OECD jelentése szerint ugyanis az ilyen célú kiadások 30 százalékát már közvetlenül a lakosság fizeti, míg a sokkal jobban élő franciáknál és briteknél ez az arány alig 10 százalék. A kilátásainkkal kapcsolatos illúziókról pedig jobb, ha egy időre lemondunk; a nemzetközi összehasonlítás szerint orvosaink még csak-csak lesznek, megvan az utánpótlás, de az biztosnak látszik, hogy nem lesz, aki gondozzon bennünket. A 34 tagállam között ugyanis Magyarország fizeti a legrosszabbul nővéreket.
Évente átlagosan csaknem 150 ezer forintot (503 dollárt) költünk gyógyszerre - derült ki az OECD tanulmányából, mely szerint az összes egészségügyi kiadás 35 százaléka pirulákra megy el, az átlagos 20 százalékkal szemben. GDP-arányosan a magyaroknál csak a görögök hagynak több pénzt a patikákban, bár összegszerűen az amerikaiak költenek gyógyszerre a legtöbbet. A statisztikából azt is látni lehet, az erre kiadott összeg fele állami támogatás, vagyis az OEP által finanszírozott patikaszerekről van szó.